Mellettem olló, kezemben ragasztó és valami csillogó gomb, előttem a fényes lap, amire rá kell ragasztanom, körülöttem a földön mintás papírok különböző vastagságban, díszek és csatok, színes filcek, a vonalzó pedig… azt hiszem, valahol alattam lehet, mert sehogy sem találtam az előbb.

Már egy jó ideje itt görnyedek, a lábam elzsibbadt a földön térdeléstől (asztalon egyértelműen nem férek el ennyi cuccal), egyre gyakrabban pislogok a lámpafényben, az ujjaimat újra és újra megtornáztatom.

De most koncentrálok, remekmű készül. Az utolsó mozdulat, a gombot egyértelmű rendeltetési helyére kell juttatnom. Mély lélegzet. Egy csöpp ragasztó kell csak, majd finoman ráhelyezni a gombot a rajzra. A tubust picit megnyomom – csak egy leheletnyit kell, ezek a folyékonyak igen cselesek tudnak lenni – na jó, még egy leheletnyi nyomás, mert nem jön ki – már fél tizenkettő elmúlt? Hogy fogok én holnap felkelni – na még egy kis nyomás, és neee, persze hogy megszaladt. Persze, hogy a lapra cseppent. Papírzsepivel próbálom feltörölni, ahogy érte nyúlok tollak gurulnak szerte, és a könnyebb lapok elegánsan átlebbennek a szobán. Tunkolom a ragasztót a lapról, közben merőben keresztényietlen dolgokat sziszegek a fogam között. Aztán határozottan rányomom a gombot a lapra. Mm, nem is látszik annyira a folt. Akár így is tervezhettem volna. Lassan feltápászkodok, próbálom kiegyenesíteni a lábam, derekam. Összeszedem a lapokat, tollakat, a még meleg vonalzót (na ugye!). A művet fáradt diadallal a polcra teszem. Irány az ágy.

Azért kreatívkodni jó dolog. És van pár érdemi tanulsága.

1.     Az alkotás maga, a teremtés. Hát nem ezzel kezdődött a világnak az élet? „Kezdetben teremtette Isten…”. Amikor eltervezünk és létrehozunk valamit, legyen az egy asztaldísz, egy hímzett terítő, egy óvodás rajza, egy szobrász mesterműve vagy egy blogbejegyzés, része lehetünk kicsit Isten csodájának. Az Alkotó adott alkotásának is kedvet és ihletet, és gyönyörködik benne.

2.     Gyönyörködünk. Különleges kegyelem, hogy megláthatjuk a szépet. Ádám le lehetett nyűgözve, amikor Isten csorbítatlan világára nyitotta a szemét, hát még mikor Évát meglátta J. Mi, Éva lányai, pedig különösen szeretjük a szépséget, a harmóniát. Vágyni a szépre, törekedni arra nem fölösleges luxus, hanem öröm Isten ajándékának, a Mester kedvességének.

3.     Tökéletesség. Isten látta, hogy „minden amit alkotott igen jó”. Neki nem csöppent le a ragasztó, nem gubancolódott össze a fonal, nem csúszott ki a szalag. Erre most bólogatsz, de kérlek, ezt akkor se felejtsd el, amikor kora reggel a fürdőszobai tükörbe pislogsz karikás szemekkel. Akkor se, amikor ruhát próbálsz egy alulméretezett fülkében, vagy nem kapsz egy rendes csizmát a vádlid miatt.

Emlékszel Pancsinellóra, az ütött-kopott famanóra, aki elhitte, hogy selejtes, egészen addig, amíg el nem látogatott Élihez, a fafaragóhoz? „Ne felejtsd el,” – mondta neki Éli– „hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!”1

4.     Az ajándék. Karácsony előtt kreatív energiáink egy része díszítésre, lakáscsinosításra irányul, de a legtöbb mégis arra, hogy másoknak örömet szerezzünk, másokat megajándékozzunk. Egy odafigyelő gonddal megalkotott ajándék kifejezi szeretetünket és törődésünket a másik felé.

Nem a mi szerető Istenünktől tanultuk ezt is, aki a világmindenség legtökéletesebb Ajándékát készítette el számunkra, odafigyeléssel, gondoskodással, odafordulással és szívét teljesen átjáró szeretetettel? Ezt a karácsonyi ajándékot öleltük magunkhoz a Krisztusban, és ennek az örökkévaló, el nem halványuló, tökéletes Ajándéknak örülhetünk mindennap.

  Legyen örömötök a karácsony előtti alkotásban, lássátok meg Isten szeretetét magatokban, örvendezzetek a Legnagyobb Ajándéknak, aki a tiétek, … és használjatok kenőfejes ragasztót!