Ugyanott, ahol manapság a trianoni határ kezdődik, az Ipoly mentén, Palóciában, még egy-két generáció előtt gyakorta elkiáltotta magát valamely tréfás úriember a szüreteken:

- Itt a Kandúr!

Mire a szőlőszedő menyecskék, lányok, úgy az úri renden, mint a paraszti sorban lévők, "kapták a pendelyt", és menekedve futamodtak a présházak, csendillák, csőszkunyhók, szóval emberlakta helyek irányába - mint ezt már anyjuktól, nagyanyjuktól vagy más öregasszonyoktól látták.

- Itt a Kandúr - riasztgatták egymást, amikor a legnagyobb dologidő volt, még a vén diófák környékén gulyást rotyogtató öreg asszonyok is úgy mórikálták magukat, mintha valójában nekik is volna félnivalójuk a legendabeli Kandúrtól, és elfutamodtak tűzhelyeik mellől.

Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecskék a pandúrokért, csendbiztosokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó úri betyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek kalandjairól volt szerencsém már írni, de nem árt, ha mostanában, szüret idején, a trianoni furcsaságok korában megidézzük cifra szűrös, guerillás, garibaldis alakját a messzi múlt időkből, amikor a keserves magyarság a szabadságharc leveretése után mindenféle olyan kalandokon törte fejét, amely kalandokhoz manapság is kedvök volna a fiatalembereknek.

Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt "nyargonc" volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre "veszélyeztette" az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában.

Ötvenes évekbeli úrfimulatságnak mondja manapság a megható reminiszcencia - de a fénykorában ólom vagy kötél volt a jutalma, hogy a hosszadalmas osztrák börtönökről ne is beszéljünk.

Az úrfiak elszökdöstek a stráfkompániába való besoroztatás elől, elhagyták titkon az ősi udvarházakat, a mélységes bánat elől elmenekedtek az ötvenes évekbeli magyar apátia, bú, unalom, tétlenség, délibábok elől a tettek mezejére, hogy a nyomukat se lehetett feltalálni az Ipoly medrében; csak évek múlva, derülő időkben, szüreti pajzánkodások alatt bukkant fel az emlékezetben egy-egy régi álnév, amely álnév alatt szolgált ez vagy amaz uraság a Kandúr csapatában. (Nem kell olyan messzire mennünk, hogy ezeknek a régi úrfiaknak a maradékait megtaláljuk ismét a történelem lapjain.

A történelem ismétlődik Magyarországon; végzetünk, kedvünk, dalunk és szívdobbanásunk mindig a dicső múlt időké volt, de talán sohase annyira, mint az örvénylő sír e jelenében.)

Kandúr jelentette a nemzeti ellenállást, az örökös nyugtalanságot, a börtönében meg nem nyugvó magyarságot, azt a tüzet, amelyet minden magyar szívben és minden magyar házban ápolgattak, ha tűztojáska alakjában is, rejtegetve a hamu alatt.

Kandúr volt az a forradalmi eszme, amelyet a nők imakönyveikben a vértanúk sírdombjaira való kakukkfüvek alakjában őrizgettek;

Kandúr volt a Garibaldi véres ingének foszlánya, amelyet ereklye gyanánt rejtegettek apáink;

Kandúr volt az éjféli kopogtatás, amelyet a bujdosók lemértek bizonyos házak ablakaira, bár ott a gyertya nem világolt, de amúgyis álmatlanul fekszik a gazda már esztendők óta; ő volt a titok, a remény, az álruhás üzenethordó, a láthatatlan vendég, aki Klapka, Kossuth, Garibaldi, Türr István néven szerepelt a táncoló asztalkáknál, amelyeket a kúriák szalonjaiban fogtak körül a remegő honleány kezek; ő volt az ismeretlen lakó, aki a nemesfészkek hátulsó szobácskáiban, a szőlőhegy présházaiban, az eldugott tanyaházakban rejtőzködött, akiről nem volt szabad tudni se a cselédpletykának, se a kotnyeles zsandárnak;

Kandúr volt a magyar romantika... Szinte fájdalmas erővel kell megfogni az emlékezés paripáit, hogy el ne ragadjanak e hazafias, bús és egyben nagyralátó korszakban.

Krúdy Kálmánt mégiscsak azon a címen keresték évtizedig a cseh zsandárok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett, és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor a "Kossuth" nevű többmázsás disznó torát ülték. (Legalábbis így szólt a meghívó.)

Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával, és minden megmozdítható értéket elvitt a püspöklakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt.

De Kandúr óvakodott a felelettől, mert attól tartott, hogy más kérdéseket is intéznek hozzá.

A tizenkilencedik századnak ebben a korszakában minden valamirevaló szüretnek - még csak a szilvaszüretnek is - megvolt a maga igazi vagy álbujdosója, aki külföldi postákat hozott, miként vélekednek a szegény magyarokról Angliában (ahol Haynaut megverték a serfőző legények), mi újság Amerikában, ahol Kossuth tartja agitációs körútját, mit csinál az internált Görgey és Klapka, mikor indul légiójával?... Minden présháznak megvolt a maga ál-Petőfije, huncutja, szélhámosa, kalandora, aki még titokzatosabbá akarta tenni az amúgy is titokteljes korszakot. Titkokban, álmokban, regényességben éltünk-haltunk. Mily életerősen, pozitíven, vérmesen hangzott fel tehát az a vidám szüreti kurjantás.

- Itt a Kandúr!

Hát néha előjött valójában is, cifra szűrben, amely alatt honvédatillát rejtegetett, nemzeti színű szalagocskát, amelyet valamely csata után tűztek mellére: fokos, árvalányhajas kalpag, bátor, biztató tekintet, oroszlánszív, mélabús kedv, valamely tiltott dal dúdolgatás, végzetes mosoly az ajk körül, szilaj barnaság és kegyetlen kék szemek kellettek még ahhoz, hogy az ötvenes évekbeni női és férfiszívek felmelegedjenek a bandavezér iránt, hogy még csak egy ragyás szolgáló vagy egy haszontalan vincellér se akadjon, aki zsandárokat hozott volna a honfi nyakára.

És az Ipoly-menti urak, még néha a filozófusok, Madáchok, az imént szabadult Pulszkyak is összeültek a Kandúr elnöklete mellett, hogy csendesen, halk szóval felosszák maguk között az elrabolt Magyarországot, a hivatalokat, amelyekbe idegenek telepedtek be, megyefőnökségeket, amelyeket nemsokára megint főispánságoknak neveznek, püspökségeket és komisszáriusságokat, új földesuraságokat, és megyei stallumokat, mert hiszen voltaképpen csak a megyét érdemes szolgálni, "ebben a hadseregben úriember legfeljebb kapitányságig viheti", mondta már a jelszót Kállay János Szabolcsban, akit jó agarai miatt országszerte tisztelnek.

- És Kandúr, a betyárbanda vezére másvilági komolysággal, úrfias hetykeség nélkül, sőt bizonyos bölcsességgel hallgatta a meglett emberek, az öregek, a táblabíró világból itt maradottak meggondolt szavait Magyarország visszafoglalásáról, mert a legenda szerint néki csak füttyenteni kell, vagy pedig csak meg kell jelennie Losoncon, ahol 49-ben a tisztjei körében mulatozó orosz tábornokot agyonlőtte, egymagában, egyedül, csudás paripája lábában bizakodva, vagy pedig bizonyos színű fejkendőket kell rekvirálnia a losonci vásáros zsidóktól, és a kendőket a palóc menyecskék között szétosztania, hogy e jeladásból ország-világ megtudja, hogy elkövetkezett Magyarország visszafoglalásának az ideje.

Felsorakoznak a szabadcsapatok, a bujdosók, a menekültek, a fogcsikorgatók, a hazájukból kivertek, a börtönbe zártak, a szívbilincseltek, a láthatatlan vendégek, a mendemondák hőse, a csendillák hallgatagjai, tengericsősznek beállott honvédtisztek, akik mind Kandúr jeladását várják.

Kandúr a kézzel, szemmel, szóval megtapintható valóság, aki néha napokig rejtőzködik az Ipoly fenekén, amikor kifúrt nádszálon át vesz lélegzetet, amikor a szécsényi Krúdy-kúriában keresgélik a zsandárok, máskor kukoricatáblákból küld üzeneteket a barátainak, hogy készüljenek, majd meg hónapokra eltűnik a környékről, hol jár, merre jár, senki sem tudja - a táncoló asztalkák szerint Törökországot járja, és Figyelmessy ezredessel tanácskozik a haza felszabadításáról.

Igen, Kandúr és az ő titokzatos társai: az álnevű nemes úrfiak, a reményvesztett öregek, a kiszolgált, hallgatag honvédek, a mindenütt lappangó üldözöttek, erdők, mezők, rejtekek széljárói, a felvidéki mondavilág mesealakjai a Kandúr társai, hogy minden álmot valósággá tegyenek, amely álmokról szüretkor, agarászaton, vadászaton, névnapon szokás csak beszélni; amikor feltűnés nélkül összejöhetnek a jóbarátok; amikor csak jelentős tekintettel, de hallgatagon koccintják össze poharaikat, az égitájak valamelyike felé nézelődnek, hogy már ebből a hosszú pillantásból is megértse a magáét a beavatott, szavakat mondanak, amelyet nem ért meg a cselédség vagy az idegen... Titok, édes titok, bús sejtelem minden szüret, amelyen Kandúr előballag a hétszilvafák felől, és reményteljes kék szemével, bika komorságában, halállal való komaságával új híreket, friss reményeket, nagyot koppanó gondolatokat hoz a régiek helyébe.

- Itt a Kandúr! - kiáltották még akkor is a jókedvű felvidéki urak a szüretelő asszonynépség megriasztására, amikor a "pajkos Krúdyt" már javában agyonlőtték a vadkerti csárda mellett a csendbiztosok, mert elevenen nem tudták fogságba ejteni.