Akkoriban történt ez, mikor minden emberi számítást keresztülhúzva: harmadszor nyerte meg Pipik, a hírneves zsoké a Royal-díjat - háromszor, mindig ugyanazzal a versenylóval, hogy az embereknek kidagadt a szemük a csodálkozástól. (Az "ember" alatt e beszély folyamán mindig a lóval, a lóversenyekkel foglalkozó urakat, lovasokat, pincéreket és cigányokat kell érteni.)

Pipik a győzedelem után való estén jelentkezett a szürke szakállú grófnál, a ló gazdájánál, a Casino előcsarnokában. A hidegvérű gróf annyira bizonyos volt lova győzelmében, hogy ezen a délutánon még a versenytérre se ment ki, hogy megmutassa nagy szakállát az embereknek.

- Jól viselted magad, Pipik - mond a gróf, és kezet nyújtott a zsokénak, harmadszor életében, a harmadik Royal-díj alkalmából. Pipik tudta, hogy ezzel vége van a kihallgatásnak, a győzelem anyagi részét majd elintézi az istállóvezető. Komoly, konok, zárkózott, hallgatag ember volt Pipik. Nem sokat felelgetett tehát a pincéreknek, akik körülötte jártak-keltek, mert éppen ebédhez terítettek. Vállat vonva felelt a cigányoknak, akik hangszereikkel már megérkeztek, és az esti muzsikáláshoz készülődtek. Csupán a piros nadrágos hajdúval állott szóba a Casino kapujában.

- Megnyertem a versenyt, mert amúgy is az a szándékom, hogy elköltözöm Magyarországból, mielőtt a cimborák bosszúból a korláthoz szorítanának.

Pipik elvégezvén dolgát a Casinóban: szokásos kiskorcsmájába ment, amely korcsmát azért kedvelte, mert nem jártak bele olyan emberek, akik a lóversenyhez konyítottak volna. Budán volt ez a korcsma, polgári bormérés, ahol voltaképpen azt sem tudták, hogy ki az a borotvált képű ember, aki hében-korban a korcsmában megfordult. (A zsoké ugyanis azt hitte, hogy nem ismerik.) Pipik itt megitta szokásos borporcióját, zártan, lekonyított fejjel, néha csaknem egyliternyi bort, amelyet elegendőnek tartott szervezete karbantartásához. Senkivel se váltott szót. A szomszéd asztalnál arról beszélgettek, hogy maholnap eltűnik Budának ez a része, lebontják a házakat. Különösen egy vörös orrú ember, aki gyakran volt részeg: panaszkodott, hogy mi lesz a világból, ha már ezek a régi házak is eltűnnek, amelyek annyi nemzedéket láttak felnövekedni. Ez a vörösorrú mindig csak szavalt, mintha a városrész minden grundja az ő fejét búsítaná. És mikor a vörösorrú mellől elszökdösött a társasága (persze ez nem ment simán, mert sok kérés, könyörgés hangzott el, hogy maradjanak még együtt), a vörösorrú egy bátor gesztussal áttelepedett a zsoké asztalához. "Átment" poharával, mint olyan ember, akit szemtelenné tesz a bor. Pipik csak pislogott a kalapja karimája alól. Vajon mit akar ez a vörösorrú? Az pedig úgy tett, mintha észre sem venné Pipiket, hanem hátat fordított neki, és egy másik asztalhoz beszélt, ahol még ült néhány vendég. Ide küldte szónoklatait a városnegyed pusztulásáról.

- Mi az, uracskám, nem tetszik? - kérdezte a vörösorrú hirtelen, Pipik felé fordulva, mintha az mondott volna valamit.

A zsoké vállat vont, nem szerette a kötekedést. Felállott az asztaltól, fizetett, megjegyzést nem tett. A vörösorrút ez még jobban bőszítette, és olyan lármát csapott, mintha Pipik után akarna rohanni. Egy másik korcsmába ment be a zsoké, miután ott előbb óvatosan körülnézett. Falból kinőtt polgárok üldögéltek ott, akik talán évek óta nem jártak Pesten. De egy házmester külsejű ember, aki csak amúgy papucsban jött elő valahonnan a környékről, belépett az ajtón, és Pipikre mutatott:

- Itt van az a fickó, aki a Békában megsértette az egész társaságot!

Pipiknek megint csak tovább kellett menni, mert most már többen is figyelni kezdték. Mind mordabbul, mind kókadtabban, hogy sehol se engedik meginni a maga borát. Kegyetlen arccal nyitott be tehát egy korcsmába, ahol körül sem nézve, a mérőasztalnál megállott, és bort kért.

- Itt nem lehet ám verekedni - mond most valaki a háta mögött, aki valamiképpen, valahogyan idáig követte, és a zsoké kalapjára ütött. Pipik hátranézett. Egy csúnya, kis suszterforma állott a háta mögött. Még a szeme is csirizes volt. - Ez a híres lócsaló.  - És mindenfelől dühös, kaján, irigy arcok fordultak Pipik felé aznap este, amikor a Royal-díjat harmadszor is megnyerte.

Pipik nyelt egyet, és hamarosan eltávozott. Egy jámbor korcsmácskába ment be, ahol legfeljebb a makk disznót ismerik a nagyvilág látványosságaiból. Kis zug volt ez a korcsmácska a hegyoldalban. No, ide ugyan éppen jókor érkezett meg Pipik, a győzedelmes zsoké. A korcsmárosné éppen az urát verte, mert az délután kiszökött a lóversenyre.

- Itt van az a híres, aki miatt a pénzemet elvesztettem - ordított a nyúzott korcsmáros, amikor Pipiket megpillantotta. És ezzel asszonyostól együtt Pipiknek fordult. A zsoké csak nagy üggyel-bajjal menekedett a feldühödött házaspár elől. Egy széket dobott a háta mögé.

De most már valóban menekülnie kellett ebből az álmodozónak látszó városrészből. Siető, kopogó léptekkel fordult be mindenféle kis utcákba, ahol az ablakok és ajtók holtaknak látszottak mindaddig, amíg Pipik be nem tette a lábát az utcába. De egyszerre megelevenedtek még a kamrák és egyéb helyiségek ablakocskái is, amint mindenféle szemetet szórtak ki a menekedő zsoké nyakába. A néma ajtók felpattantak, és átkokat kiáltottak. A pinceműhelyből iparosok futamodtak elő, akik abbahagyták kalapálásaikat, amikor a híres zsokét futamodni látták. Minden és mindenki őt, a Royal-díj nyerőjét szidta itt, mintha az egész városrészt boldogtalanná tette volna.

- A legnagyobb csaló Magyarországon - üvöltött Pipik nyomában egy hentesmester, aki boltjából futamodott ki.

- Ó, bár elvinne az ördög! - sóhajtotta futamodás közben Pipik.

Az ördögöt éppen jókor hívta. Ott állott az egy kerítésnek vetve hátát, mintha részegségében nem tudna továbbmenni. Hirtelen megkapta a zsoké gallérját, és a földhöz vágta.

- Te mertél túljárni az én eszemen? - toporzékolt az ördög.

Mert hiszen ő is lóversenyjátékos.