Ez a történet még abból az időből származik, midőn Ferenc József, öreg királyunk éppen olyan kis fiú volt, mint nagyon sok köztetek, kis olvasóim, de Kleba János sem volt még egészen öreg ember, mert fűzfakosarával az egész világon kóborolt. Volt ő még Párisban is a szeges botjával és a párisi gyerekeknek is eladott a játékaiból.

Gyürkifalván verbunkos huszárok szedték a katonát és a fejébe nyomták a király kalapját egy nagy, hosszú tót legénynek, aki szegény ott ácsorgott a táncosok körül.

Beszterce Jánosnak hívták a legényt lés olyan hosszú lába volt, mint a Vágon a hídnak a lába, mégse tudott elmenekülni a katonák elől, mert fogoly az, akinek a csákót a fejébe ütik. Bizony elvitték őkelmét messzi országra, még a falu tornya is sírva nézett utána.

De a legjobban sírt Besztercze János özvegy édesanyja. Már most mit csináljon, mikor elvitték az egyetlen támaszát, egyetlen fiát! Bizony szomoru a sorsa az édes anyának!

Már abban az időben is Kleba János volt a legokosabb ember Gyürkifalván.

Hallgatta egy darabig a szegény asszony sírását-rívását, aztán a fejére tette a játékszerrel megrakott fűzfakosarat.

- Én most messzire megyek, - mondta az özvegynek. - Sok földet bejárok, sok emberrel beszélek. Ha lehet, kiszabadítom a fiad a katonaságtól.

A szegény özvegyasszony a falu határáig kísérte Kleba Jánost, amikor elindult országjáró útjára, de még azután is utána nézett, amíg eltünt az országút kanyarulatánál.

Kleba János pedig ment, mendegélt, azzal a hosszu, egyenletes lépéssel, amellyel a tótok járnak, midőn játékaikat egyik országból a másikba viszik.

Sok földet bejárt már, midőn egy napon a schönbrunni kastély kertje mellett vitt el az útja, ahol a fűben egy kis szürke kabátu fiúcska üldögélt és egy elromlott kis kereket próbált megigazitani.

De csak addig üldögélt a fűben, amíg a kosarával közelgő Kleba Jánost észrevette.

Akkor talpra ugrott és a kerítéshez futott, amelynek hegye be volt aranyozva.

Kleba János is elfáradt, letelepedett a fűbe a kerítésen kívül, a kosarat a feje mellé helyezte, ő maga elnyújtózott a puha pázsiton.

A szürke katona-kabátos fiúcska pedig csak állt a kerítés mögött és csodálkozva kimeresztett szemmel nézte az egyszerü, pirosra festett faembereket, a fehér, fekete foltos lovacskákat és a kis kocsikat, targoncákat.

Neki idáig sohasem volt ilyen játéka.

Cifra, aranyos, bársonyos huszárokat szokott küldeni neki a nagybátyja, aki senki más nem volt, mint maga a király.

Mindig csak huszárokat, az egyik aranyosabb volt a másiknál, de azért csak huszár volt mind.

A kis fiú nem sokáig gondolkozott, elfutott a fák mögött látszó kastély felé, aztán egy tucat aranyos ruháju huszárt hozott a hóna alatt.

Kleba János már az igazak álmát aludta a fűben.

A katonakabátos fiúcska pedig vékony karjával kinyúlt a kerítésen és beszedegette a fűzfakosárból a faembereket, falovacskákat és a kis kocsikat.

Ahány darabot elvett, ugyanannyi aranyruhás huszárt tett a helyébe a tót kosarába.

Kleba János aztán fölkelt, a fejére tette a kosarat és elindult útjára.

Délutánra hajolt az idő, amikor porosan belépkedett Bécs városába.

A legelső ember, akivel Bécsben találkozott, egy tisztforma úr volt. Észrevette kosarában az aranyos huszárokat.

- Megállj! - kiáltotta a tiszt. - Hol vetted ezeket az aranyos huszárokat?

Kleba János megállott.

- Én magam se tudom. Valaki bizonyosan kicserélte, míg aludtam a schönbrunni kert alatt.

Erre még jobban fölágaskodott a tisztformájú ember.

- Ott a királyfi lakik! - kiáltotta.

- Lehet, hogy éppen magával a királyfival cseréltem! - felelt egykedvüen Kleba János.

A tiszt sípot vett elő, belefújt, mire katonák rohantak elő és hamarosan megkötözték Kleba Jánost.

- A börtönbe vele! - parancsolta a tiszt.

Kleba János egy szót sem szólt. Hagyta magát csendesen.

- Majd kiderül az igazság, - dörmögte.

Két-három nap is elmúlott, amíg Kleba Jánosi a börtönből kieresztették.

Egy őszhajú, rendjeles úr elé vezették.

- Kleba János, ártatlannak találtattál. Most az egyszer megbocsátunk, hogy a kert mellé lefeküdtél. Jövőre ne próbáld.

- Nem próbálom!

- Miután a kis királyfi már úgyis elcserélte a huszárjait a te rongyos fababáiddal, megtarthatod az aranyos, drága játékszereket magadnak.

- Könyörgöm, - felelt Kleba János. - Sok nekem a tizenkét huszár. Nem tudnám én eladni, meg aztán minden városban előbb börtönbe zárnának a drága, finom portékáért, amíg ártatlanságom kiderülne. Elég nekem egy huszár.

- Legyen kívánságod szerint, - feleli az őszhajú úr.

- Azt a huszárt pedig Beszterce Jánosnak hívják, messze Olaszországban szolgál szegény özvegy édes anyja nagy szomorúságára.

Az őszhajú úr elgondolkozott.

- Ravasz ember vagy, Kleba János! - felelt nevetve. - De már megigértem! Menj békén utadra. Megkapod azt az eleven huszárt.