Ivittuut ma elhagyott szellemváros Grönland déli csücskében, azonban alig néhány évtizede még a világ egyik legfontosabb nyersanyagát bányászták itt.

Az alumíniumról tanultakra emlékezve tudjuk, hogy a ma olyannyira közönséges fém egykor hatalmas kincs volt, mivel rendkívül nehéz volt érceiből kinyerni. A kriolit nevű ásványról viszont jó eséllyel nem sokan hallottak, ez a nátrium-hexafluor-aluminát (Na3AlF6) ásvány az alumínium elsődleges forrása volt egészen addig, míg a bauxit elektrolízise nem vált ipari módszerré. Az ásvány a jégre emlékeztető, enyhén áttetsző, fehéres küllemének köszönheti a nevét, és a világ legnagyobb lelőhelye volt a grönlandi. A grönlandi kriolitból még a 18. században küldték az első mintákat Dániába vizsgálatra, alumíniumot is a dán Hans Christian Ørsted állított elő először 1825-ben, majd Ivittuut bányavároskáját 1854-ben a kriolit, vagyis az alumínium miatt alapították. A bányászatot a 2. világháború alatt csúcsra járatták, 1942-ben 86 000 tonna ásványt exportáltak az USA-ba és Kanadába, alumíniumgyártási céllal. Ezt követően csak a bánya bezárása előtt, 1986-ban volt hasonlóan magas a kitermelés szintje, ekkor 110 000 tonna kriolit került ki a bányából. A kriolit érdekessége, hogy törésmutatója olyan közel áll a vízéhez, hogy az áttetsző, szennyezésmentes kristályait vízbe helyezve azok „láthatatlanná” válnak. Az egykor oly értékes ásvány, és a bányászvároska történetéről a Smithsonian magazin számolt be.

Dánia 1940-ben német megszállásával, majd az USA 1941-es hadba lépésével a bányászvároska kulcstényező lett: bár Dánia működtette a hozzá tartozó területen a bányát, az USA hadserege védte azt a nácik elől. Ezzel biztosították, hogy kellő mennyiségű alumíniumot tudnak előállítani a repülőgépgyártáshoz, a 100-200 bányászt 500 katona őrizte, és még a közeli partokat is felfegyverezték aknavetőkkel a német tengeralattjárók megjelenésére felkészülve, már 1940-ben, azaz az USA hadba lépése előtt. A szomszédos, kb. 5 km távolságban lévő Kangilinnguit városkában az USA haditengerészeti bázist is létesített, a Parti Őrség pedig Ivittuut városkával szemközt a fjord túlsó felén állomásoztatott további néhány száz főt. Ekkoriban a kibányászott kriolit zömét Philadelphiába szállították, ahol a Pennsylvania Salt Manufacturing Company készítette elő az alumíniumgyártásra.

Ha a nácik megkaparinthatták volna ezt a bányát, az végzetes lett volna a szövetségesek számára, az innen származó alumínium nélkül a repülőgépipar lemaradt volna, Rie Oldenburg grönlandi történész szerint nem lett volna elég gép az angliai csatához, vagy ahhoz, hogy bombázzák Németországot. A bányában külföldiek dolgoztak, dánok, amerikaiak, kanadaiak – a helyi grönlandi őslakosság csak a konyhán, vagy házvezetőnőként dolgozhatott. A bányát olyannyira őrizték, hogy az itt dolgozók levelet se írhattak, s fényképek sem készülhettek a háború ideje alatt. A háború után aztán lassanként grönlandi lakosok vették át a munkát, a bánya 1987-es bezárása idején már ők voltak többségben. Az őslakosság és az amerikai katonák közötti viszonyra a bizalmatlanság volt a jellemző, de az USA itt hagyta a kultúráját a háború utánra is. A divat, a zene, a tánc itt maradt, nagy volt az amerikaiak befolyása még akkor is, ha ezt a grönlandiak nem látták, mert nem volt beleszólásuk a döntésekbe. A hidegháború időszakában Grönland ismét fontos szerepet kapott, s az amerikai katonák egy érdekes adalékkal is hozzájárultak az itteni élet modernizálásához: itt felejtett katalógusokból a grönlandiak (dánok és inuitok egyaránt) tűzhelyeket, hűtőszekrényeket rendelhettek, örökre megváltoztatva ezzel az életkörülményeket e tájon.

Ivittuut mára főként a turizmus kedvéért létezik, hét épület még most is jó állapotban van, külsejüket is frissen festették. Egy apró sárga épület kék díszítéssel és piros ajtóval a városka egykori teniszpályájának klubháza volt. A közelében az egykori bányairoda zöld, s a kórház sárga épülete áll, a kórház ma szálláshelyet kínál az átutazóknak, a város körül vadászni kívánóknak, vagy bárkinek, aki szeretne itt egy éjszakát pihenni. A leginkább lenyűgöző épület egy lakóház, amelynek állaga ugyan leromlott, de egykor Kastély néven ismerték, s a bánya vezetőjének lakhelye volt. Fénykorában hatalmas fehér ház volt, amelynek ablakain át a gyönyörű kandallóra süthetett a nap, tervezője az egykori bányavezető, Erik Juhl fivére, Finn Juhl, a híres építész volt. Ma sajnos csak a romokat, sarkukból kifordított ajtókat, s a lehullott csempéket lehet látni.

A háborús években az amerikai katonák a bánya közelében ideiglenes barakkokban éltek, ezeket a később raktáraknak használták, s ma már nem állnak. Nagyjából 150 méterre a bányától ma egy kis tó is található, egykor ez adta a városka ivóvizét, ma a turisták sétálhatnak itt és figyelhetik a pézsmatulkokat. Szintén bejárható a városka kis temetője, amely talaj híján nem mélyített, hanem emelt sírokból áll. A városkára néző dombon egy nagy fehér horgony a tengerben életüket vesztetteknek emel emléket. Egy réz plakett emlékezik meg a Grönlandba tartó, de a németek torpedója miatt 1943. február 3-án elsüllyedt amerikai Dorchester teherhajó legénységéről és a rajta utazó katonákról, 675 fő lelte halálát a jeges Atlanti-óceánban. Mivel a hajót a gépháznál találta el a torpedó, robbanás is történt, és igen gyorsan elsüllyedt a roncs. Sokaknak esélyük se volt menekülni, és akiknek sikerült, azok közül is több százan kihűlés miatt hunytak el. A helyszínre érkező mentőhajók a vízen, mentőmellényeikben lebegő kihűlt testek sokaságát találták, az eredeti 904 főből mindössze 230-at sikerült kimenteni, egy katona a mentést követően hunyt el.

Ivittuut bányájának működését többször is szüneteltették, de 1987-ig, végleges bezárásáig mindig találtak még egy kevés kriolitot, amely kinyerhető volt, az utolsó időszakban a korábbi meddőhányókat is feldolgozták az utolsó használható morzsát is kinyerték belőle. Az egykori városkát összeköti a szomszéd településsel, Kangilinnguit-tal a sziget egyetlen aszfaltozott útja, amely 5 km hosszú, ma már csak ez az út emlékeztet az egykori nyüzsgésre.