A magyar-japán kapcsolat 150 éves történetéből mutatunk be néhány érdekességet. Dénes Mirjamot, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Japán gyűjteményének kurátorát kértem fel kalauzoljon a két kultúra közös múltjában a japán műtárgyak segítségével.

Kiindulási dátumnak 1869-et határoztuk meg: az Osztrák Magyar Monarchia megkötötte Japánnal a barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződést. Nagy esemény ez, hiszen a távol-keleti ország több száz évig teljesen elzárva működött. Mucuhito, a trónörökös, a zűrös kül- és belpolitikai helyzetet kihasználva megerősítette hatalmát, a sógun uralma pedig leáldozott. 1868-tól császárságával és reformjaival új korszak kezdődött, mely a „Meidzsi” (jelentése: felvilágosult kormányzás) nevet kapta. Japán fokozatosan bekapcsolódott a világkereskedelembe, jöttek-mentek a megrakott nyugati hajók, és Európát valósággal elárasztották az ország kincseivel, művészeti és kézműves termékeivel. A nyugati világ egyre kíváncsibbá és mohóbbá vált az addig rejtett keleti világ iránt.

Japán először 1873-ban a bécsi világkiállításon mutatkozhatott be önálló államként a nemzetközi porondon. A részvételnek nagy sajtóvisszhangja volt, és a Monarchia területén is sokan kezdtek érdeklődni e távoli ország iránt. Természetesen Japán felkészült a debütálásra, és grandiózus bemutatóval érkezett az eseményre. Megépítette a kiállítás helyszínén Európa első japánkertjét: profi kertészek a tradicionális elvek szerint készítettek el, egzotikus ázsiai növényeket, tipikus kertépítményeket, sziklákat szállítottak 15 ezer kilométernyi hajóút távolságból. A japánoknál azóta is divat diplomáciai események alkalmából kertet ajándékozni. Magyarországon az első japán kertet 1928-ban Varga Márton tervezte meg és készítette el a hagyományos iskola szerint, amelyet a japán császári család tagjai meglátogattak, sőt elismerésük jeléül növényeket adományoztak.

A globális közlekedés fejlődésével felélénkült az utazókedv is a két ország között, az 1880-as évektől már havonta indult menetrend szerinti hajójárat Triesztből a Távol-Keletre, amely magánutazókat is elszállított akár Yokohamába vagy Kobéba. Minden bátor vállalkozó, aki eljutott a világ túlsó végébe, értékes szuvenírekkel tért haza. Japánban hamar rájöttek, milyenek az európai igények, iparág épült ki nyugati ízlésű porcelán használati és dísztárgyak előállítása. A japán autentikus kerámia egyszerű és letisztult, melynek főleg funkcionalitása határozta meg kinézetét, Európában pedig a Szacuma-típus iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. Ezek gazdagon díszített, sokszínmázas, aranyozott edények. A megnövekedett igényt a Zsolnay porcelángyár is kihasználta, piacra dobta keleties mintázatú saját termékeit. Dénes Mirjam ugyanakkor arra is felhívta figyelmemet, hogy „a Zsolnay családnak sosem volt célja, hogy a kerámiái eredeti japánnak tűnjön. Felismerték az újfajta szépségeszményt egy japán tárgyban, hogy milyen szép a máza, vagy az aszimmetrikus mintát rajta. Kiragadott egy jellegzetes vonást, és azt alkalmazta.”

Japánból nagy mennyiségben érkeztek míves lakktárgyak, fésűk, tálcák vagy dobozkák is. A távol-keleti országban a fából készült egyszerű használati tárgyakat a lakkszömörce nevű fa lakkjával vonták be elsősorban konzerválási, és később dekorációs céllal: a száradó lakkrétegbe arany-, ezüstporral, gyöngyházzal formáltak képet, vagy mintát. Ezt a technikát jelzi a műfaj neve is: maki-e, azaz  „felszórt kép”.

Dénes Mirjam mesélt a századfordulós budapesti újságokban előforduló, japán tárgyakról szóló hirdetésekről: karácsonyi időszakra berendeltek több ezer lakktálcát, és ajánlották Budapest polgárainak különleges ajándékként. „Japán nagyon divatos volt, a múzeumokban is megjelentek a műtárgyak, felismerték, hogy milyen zseniálisak például a képek kompozíciójának tekintetében. A modern élet egyik szimbóluma, státuszszimbólum lett a japán művészet „értése”, értékelése, és a japán tárgyak birtoklása. Valami ilyesmi: „Van neked valamid, ami japán? Akkor te egy friss gondolkodású és finom ízlésű ember vagy” – magyarázta a kurátor a korabeli gondolkodást. E tárgyak közül számos darab fellelhető ma is a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban. A köz- és magángyűjtemények ereklyéinek nagy része itt kötött ki végül, ennek köszönheti a múzeum gazdag gyűjteményét. Névadója, Hopp Ferenc, globetrotterként, azaz világjáróként sosem jött haza üres kézzel utazásairól. A Vörösmarty téren működő optikai üzlete lehetővé tette, hogy többször nekiinduljon Ázsiának, végrendeletével pedig megalapozta a múzeumot, ennek idén 100 éve.

A japán művészeti formavilág új inspirációkat adott a képzőművészetnek, hódított a japonizmusnak nevezett irányzat, inspirálta nemcsak a nyugati, hanem a magyar művészvilágot is. Sokan japán műtárgyak gyűjtőjévé váltak, és a festményeken megjelentek a keleti tájak, témák, formák, kompozíciók.  Ez a hatás később, a hétköznapi élet más területein is jelentkezett: divatban, közízlésben, esztétikai szemléletmódban.

A 19. század végétől sok színházi darabban (A mikádó, Gésák, vagy a Pillangókisasszony) mutatták be  a Távol-Kelet izgalmas világát, a magyar színésznők gésák különleges (bár gyakran európaiasan szabott) öltözetben parádéztak országszerte a színpadon. Szadajakko, a gésából lett első japán primadonna, társulatával turnézott az Osztrák Magyar Monarchiában is. A nők kedvet kaptak a távol-keleti hagyományos női ruha, a kimonó viselésére. Ahogy az Auróra újság kritikusan megírta: „Minden  >>jobb>>  polgári asszony kimonót csináltatott a slafrokkjából” (házi köntös). Ráadásul ez felszabadította őket a fűző viselésétől legalább az otthon töltött idő alatt.

A japán viselet eredeti anyagát adó selymet, és annak gyártási módját már ismerték Európában is. A Magyar Királyságban Mária Terézia támogatta a magyar asszonyokat az otthoni selyemhernyó tenyésztésében. A 19. század közepén azonban kitört a pébrine járvány, és ezért kontinens selyemgyártásának megmentése érdekében új, egészséges hernyópetékre volt szükség, amelyeket Kínából és Japánból importáltak. A visszaesett európai termelés és a nagy piaci igény közötti hiátust import selyemmel töltötték be. Az újonnan érkezett mintákból a magyar textilgyárakban is megtanultak minőségi anyagot szőni, festeni, mintával dekorálni. Dénes Mirjam megmutatta a múzeumi gyűjteményben megtalálható kb. 30 db stencil egyikét, amelyet eredetileg a Goldberger textilgyárban használhattak textilfestésre. A japánul katagaminak nevezett stencilt eperfakéregből készült papíron vágják ki. A textilre fektetve, és festékkel átkenve ott marad a negatív lenyomata. Képzeljük csak el, hogy Magyarországon japán selyemhernyó selyméből japán stencilekkel készítenek magyar selymet! A távol-keleti ország viszont Európából hozta be a szintetikus festékanyagokat, mert könnyebb, és olcsóbb volt vele dolgozni, mint a természetes pigmentekkel.

Vajon Japán divatossága és a japonizmus hatása máig érezhető Magyarországon? Dénes Mirjam szerint új és új hullámokban tör fel az izgalmas kultúra iránti érdeklődés. Az 1964-es tokiói olimpia után a robotika és tech-boom formájában (bár ez csak korlátozottan jelentkezett a keleti blokkban), a 80-as és 90-es években a japán küzdősportok virágkorával, majd a manga, az anime és a gaming máig tartó hódításával lehet jellemezni Nyugat, s benne a magyarok általános, japán kultúra iránti vonzalmát. Vannak, akik a távol-keleti, lecsendesedő életvezetésért nyúlnak szívesen a mai felgyorsult világban, vannak, akik a minimál dizájnért rajonganak.

Kétségtelen, hogy a magyarok közül sokan százötven éve érdeklődnek a távoli kelet iránt. Manapság sokszor feltett, s nem eldöntött kérdés, hogy lehet-e és kell-e a japonizmust időkorlátok és művészeti keretek közé zárni. A kurátor így zárta beszélgetésünket: „Japán, a világ túlsó csücske, mindig izgalmas marad.”

Írta: Ádám Eszter