Immáron a 24. órán is túl vagyunk, ami a kalapos mesterség élő hagyományként való bemutatását illeti, ugyanis hazánk utolsó kalaposmestere évszázados tudást vitt magával égi műhelyébe.

Cikksorozatom rendszeres olvasói tudják: igyekszem felkutatni és szóra bírni a legnagyobb múltú foglalkozások legnevesebb képviselőit. Ez többé-kevésbé sikerül, ám életkorbeli, netán egészségügyi okok miatt már nem biztos, hogy mindahányan folytatják elődeik hivatását. Így van ez a balmazújvárosi Mihalkó-család esetében is, ahol jó másfél évszázadra visszamenőleg kalapossággal foglalatoskodtak, ám Mihalkó Gyula 2016. novemberi halála majdhogynem lezárt egy fejezetet a kézműves família, ezáltal a honi kalaposok történetében. Szerencsére úgy tűnik, hogy Mihalkó Gyula lánya, Emese és az ő férje, Attila belefogtak a kalaposságba, és tovább viszik a családi hagyományt.

Tudásuknak fennmaradó morzsái egy 18 000 lelkes Hajdú-Bihar megyei településen, Balmazújvárosban lelhetőek, azon belül is a műhelyben, ahol ma már nem csak a fejfedők, még inkább jeles készítőjüktől örökül reánk maradt mementók is sorakoznak.

Odaérkezvén a kalapmester özvegye, Mihalkó Gyuláné Posta Erzsébet fogadott, és röviden elmesélte családjának évszázados históriáját. Eszerint Hajdú-Bihar megyében – pontosítván a Hortobágy-melléken –, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben eddig öt generáción keresztül kilenc férfileszármazott foglalkozott kalapossággal. Rajtuk kívül még Mihalkó János (1879 – 1934) özvegye, Molnár Erzsébet és Mihalkó Ferencné Győrfi Margit úgyszintén. János itt, Balmazújvárosban tanulta a mesterséget, majd adta tovább öccsének, Pálnak. Utolsóként Mihalkó Gyula (1949-2016) sajátította el a szakma fortélyait. Munkásságának, életútjának megkoronázásául 2003-ban elnyerte a Népművészet Mestere díjat. Emlékét mindmáig őrzi megannyi büszkén viselt fejfedő: olyan hírességek, mint például Sólyom László, Magyarország korábbi köztársasági elnöke (2005-2010), vagy éppen Meződi József, az Apostol együttes énekese, de említhetnénk Karácsony Jánost, az LGT gitárosát is. Ugyanígy feltűnnek a Mihalkó-féle kalapok a Magyar Állami Népi Együttes és a Debreceni Népi Együttes férfitagjain. 

De a kalapkészítő családénál is sokkal régebbre nyúlik vissza a fejrevalók viselésének története. Mindannyiunk számára hamar felsejlik, hogy a főfedőket akár az időjárás kellemetlen hatásai ellen, akár rangjelzésként, de ruházati kiegészítőül viselhették már jóval előttünk is. Hogy mennyivel? Erre ad választ Mihalkó Gyula és Pozsonyi József szerzőpáros, A hortobágyi pásztorkalap – és készítői, a balmazújvárosi Mihalkó család című kötete: „díszes fejfedőben ábrázolták mintegy négyezer évvel ezelőtt Baál esőistent egy középső bronzkori kősztélén, mely Ugaritból került elő.” Túlmenően a szíriai faragványon, biblikus jelentősége is van a fejfedők viselésének, ill. nem viselésüknek, ugyanis Pál apostol a korintusiakhoz írott első levelében arra kérte férfihíveit, prófétáit: fedetlen fővel imádkozzanak – ergo kétezer éve már egészen biztosan készítettek ilyesfajta viseletet, ha már liturgikus említést kaptak. Hozzátéve, itt Pál apostol sokkal inkább a kipára gondolhatott.

Honfoglalóink nem kalapot, hanem süveget hordtak, ami a szerzőpáros megállapítása szerint már a kalandozások idején, azaz a 862-től 970-es évekig terjedő időszak környékén eljutott Nyugat-Európába, majd elterjedt, „de évszázadok múltán egy másikat kaptunk vissza cserébe. Ez volt a fejfedők egy másik típusa: a kalap. Nyugat-Európában a 15. századi festményeken és freskókon jelent meg először a vörös, kör alakú, karimával ellátott kalap, mely a heraldikában a 14. század óta a bíborosok rang- és hivatali jelképe volt. Ennek egyik szép ábrázolása Pinturicchio (tulajdonképpen Bernardino Betti Biagi: 1455 – 1513) freskója a sienai székesegyházban. Az 1502 – 1509 között festett képen Aenea Silvio Piccolomini (II. Pius pápa) nagy kísérettel útra kel a bázeli zsinatra, kísérői között két széles karimájú kalapot viselő egyházfő látható.” Persze, ezzel még korántsem ér véget a sor: Diego Velázquez (1599 – 1660) Az ivók című munkája, de Rembrand van Rijk (1606 – 1668) A posztóscéh elöljárói című alkotását is említhetnénk, különösképpen azért, mert ezen alkotásokon már a hétköznapi kalapviselet köszön vissza, ami ekkorra, a 16. században már általánossá vált kontinensünkön.

Mint fentebb már szó esett róla, a süvegért „kaptuk cserébe” a kalapkultúrát, amit erdélyi szászok terjesztettek el Magyarországon, így az a 18. század végére már bevett szokássá vált. Ám „az állati bőrből, prémből, szőrméből, leggyakrabban fekete vagy fehér bárány bőréből készített hagyományos magyar fejfedők: a süveg, a kucsma, a sapka (sipka) viselete azonban ezt követően sem szorult ki teljesen a divatból” – olvasható a kötetben.

1/12

MEGNÉZEM

A két részre választott gyapjú felét szálaira bontják. Mindezt a húr gyors és ritmikus pengetésével érik el. Ilyenkor gyakran fakad dalra a mester.

FORRÁS:  SARUSI ISTVÁN

Kalap készülhet nyúl, teve, juh és tehén szőréből. „A legjobb alapanyag mégis a merinói báránygyapjú – mutatnak rá az írók. Ennek magyarázata, hogy a bárányszőr szálai a nemezelés során fogazatszerűen tapadnak össze. Pásztoremberektől, juhászoktól vásárolták, avagy kalapért cserélték a gyapjút a régmúlt mesteremberei: 1 fejrevaló 10 kg zsíros (mosatlan) gyapjúval volt egyenértékű. Nyírás után következik a gyapjú mosása kézmeleg vízben. Ponyván, padláson elterítve, vagy padháton (pad háttámláján) történt a szárítás, majd az esetlegesen a gyapjúszálak közé ragad bogáncsok és másmilyen szennyeződések eltávolítását követte a kártolás. „A kártolás a gyapjúcsomók szálakra való bontását jelenti. A kimosott, kikártolt merinói báránygyapjúból kimérik a kalap elkészítéséhez szükséges mennyiséget. Ez a mennyiség 8-24 lat a kalap típusától függően. Egy lat 1,4175 dkg.” Konkrétan egy nyírségi, vagy lónyai kalaphoz 8 lat kell, ami 11,34 dkg tiszta gyapjú, míg egy gulyáskalaphoz 24 lat szükségeltetik: ez 34,02 deka gyapjúnak felel meg.

A kész kalapokat vásárokon lehetett beszerezni, ezek időszaka márciustól novemberig tartott. Tekintettel a korabeli szekérközlekedés nehézségeire, csak a környező megyékbe, Borsodba, Szabolcsba és Jász-Nagykun-Szolnokba jártak Mihalkóék vásározni. Ilyenkor akár 200 fejfedőt is szekérre raktak, majd azzal nekivágtak, gyakorta éjfél után érkeztek haza, s még akkor is rizikós volt, elkel-e minden kalapjuk. A vásárokon gyakran csináltak úgynevezett kalappróbát. Ez nem állt másból, minthogy földre tették a fejfedőt és ráálltak. Ha összerogyott, nem volt jó a kalap, ha viszont kiállta a ránehezedő terhelést, megvették. Csak akkor szereztek be új kalapot a pásztorok, ha a régit évtizedek múltán megette a szú, vagy hordhatatlanná vált a bezsírosodástól. Mi lett a korábbival? Nemes egyszerűséggel kutya elé dobták, utána abból kapott enni a jószág.

A modern kor beköszöntével a kalaposok egyre nagyobb része gyárakból vásárolta a tompokat, azaz a formált nemezdarabokat és csak a díszítéssel foglalkoztak. A kisipari munkafolyamat fokozatosan elsorvadt a gyári készítmények versenye miatt. Minden bizonnyal Mihalkóék voltak az utolsók idehaza, akik tompjaikat is maguk készítették.
Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy lánya, Emese és a hajdani mester veje viszik tovább a sokéves családi hagyományt.