Horvátország turistaparadicsomában, ezen a nem mindennapi szigeten, a hegyek és az Adriai-tenger között élők immár 2400 év óta ugyanazon szezonális ritmus szerint élnek.

Hvar völgyeit járva egy elhagyatott templom kertjéből figyeltem, ahogy a nap felkelni készült, a tenger felett húzta rózsaszín fátylát. Édes szőlőillat szállt minden ház felől, s bár a szüret még csak ottjártamkor kezdődött, a hordók és teknők már ki voltak készítve. A helyiek, ahogy ősapáik is tették, októberben arra készülnek, hogy Stari Grad termékeny síkságáról betakarítsák az olívabogyót és a szőlőt. Asszonyok mennek el templomkert előtt, a metszéshez ollókat és fonott kosarakat cipelnek a hegyre.  A férfiak is feltűnnek, a nap első sugarainál az olajligetekre sietnek, lerázzák a termést, és hamarosan nekilátnak, hogy elkészítsék azt az aranyszínű zamatos olajat, ami Dalmácia-szerte kapható.

A Splittől mintegy kétórás kompútra fekvő szigetet legtöbben türkizkék öblei miatt keresik fel, de az, aki ősszel érkezik ide, egy teljesen más arcát ismerheti meg a helynek.

Jelentős változás áll be ilyenkor az itteniek életében, az utolsó turisták is elmentek, a német terepjárókat és olasz lakókocsikat helyi rendszámok váltják fel, a családok telepakolt furgonokkal kanyarognak a mezőkről hazafelé. Bár a szigeten működik szövetkezet és egy maroknyi, nemzetközi hírnévvel rendelkező helyi termelő, a borkészítés nagy részét a mai napig magántulajdonban lévő parcellákon végzik.

Az alattam elterülő Stari Grad-síkság szőlő- és olajfaligetekkel, levendula- és rozmaringmezőkkel tarkított 1376 hektáros  terület, amit még a Kr. e. 4. században ide érkező jón görögök osztottak fel 75 parcellára. A téglalap alakú földrészeket aztán a gazdák száraz kőfallal választották el egymástól, arra is ügyeltek, hogy kialakításuk során az esővizet összegyűjtő csatornarendszert, ciszternákat és földművesek részére kisebb kunyhókat is építsenek. Később megkezdődött a szőlővesszők és olajfák ültetése, megfigyelőtornyokat húztak fel, ahonnan füstjelekkel hívták fel egymás figyelmét a közeledő rossz időre. A síkvidék az évezredek alatt olyan kulturális tájjá nőtt, amin az ókori mezőgazdasági munka érintetlenül maradt fenn. Stari Grad a tökéletesen konzervált ókori görög geometria, földmérési technika és a gazdálkodás fejlettségének cáfolhatatlan bizonyítéka, amely 2008 óta az UNESCO kulturális világörökségének is a része.

A szigetnek a síkságon kívül van még egy érdekessége, méghozzá a Hvar városában, ez pedig az apácák által készített csipke. A bencés kolostort igen könnyű megtalálni, az óváros kacskaringós utcái odavezetnek.

„A legtöbb embernek, ha meghallja a szót, csipke, egyből a len, a selyem vagy pamutszál jut az eszébe. Ám itt, a bencés kolostorban apácáink több mint száz éve az agávé növényt használják a készítéséhez” – magyarázza Ágnes nővér, aki a csipkemúzeumban körbevezet. „Több száz faj tartozik az agávé nemzetségbe, de Európában sokáig egyikük sem volt honos. Elterjedési területük Mexikó, Közép-Amerika és az Antillák szigetvilága. A 17. századtól kerültek hozzánk illetve a mediterrán területekre, amikor a portugál és spanyol hajósok magukkal hozták.”

Mikor megkérdezem, hogy van ideje a nővéreknek erre az aprólékos csipkekészítésre, Ágnes nővér először csak biccent. „Az igaz, hogy a kolostorban igen szigorú napirend szerint élünk, reggel hatkor csendes szentségimádással kezdünk, amit olvasmányos imaóra vagy igeliturgia követ. A reggeli után, fél kilenctől negyed egyig munkával töltjük a napot, legtöbben ekkor ülnek neki a nem mindennapi technikával készült műremeknek.”

Bár a kolostor 1664-ben alakult, az apácák csak a 19. században kezdték el gyártani az agávé csipkét. „Az agávé levelekből kinyert, rendkívül finom fonallal készült munka eredetileg nem Hvar szigetéről, hanem Teneriféről származik” – mondja kísérőm, és átvezet egy üvegvitrines szobába, ahol a legegyedibbeket állították közszemlére. „Még a 19. század közepén történt, hogy egy hajóslegény ajándékba hozott a húgának egy különleges darabot. A fiatal lány az apácák közt tanult, mikor magával vitte a csipkét, a bencés nővérek alapos tanulmányozás alá vették a remekművet, majd megalkották saját, szerintük sokkal kifinomultabb technikájukat, no és persze a dizájnt is.”

Ahogy Ágnes nővértől megtudom, igen hosszú időt vesz igénybe, amíg az agávé készen áll a szövésre. Első lépésként leszedik a növény leveleit az év egy bizonyos időszakában, amelynek közepéből, vékony fehér szálakat nyernek, és ezeket addig dolgozzák, amíg elég puhák nem lesznek. Amikor itt az ideje, hogy a nekilássanak a szövéséhez, az apácák három fő stílust követnek.
Az első az ún. tenerifa, amelyre a körkörösség jellemző. Ehhez egy kis kötőtűt és halászhálók fonásához használt tűt fognak kézbe.

A második dizájnhoz a csipkét egy kartondarabon készítik el. A mintákat lyukakkal jelölik, az alaphoz az agávét pókhálóként feszíti ki, amire csomózásos technikával történik a hímzés.

Mikor az aprólékos munka befejeződik, a hátlaphoz tartózó szálakat óvatosan levágják, eldolgozzák, így csak a tökéletes csipke marad, illetve a kartondarab, ami készen áll a következő alkotás elkészítésére.

A harmadik talán a legbonyolultabb technika, mert a dekoratív motívumoknak nem kör alapja lesz, hanem négyszögek.

A minták általában természethez kapcsolódnak, a nap, virágok, égbolt, és a csillagok köszönnek vissza bennük. Érdekességük még, hogy készítőik soha nem dolgoznak ki egy előre meghatározott tervet, nem rajzolják le őket, csupán fantáziájukra, készítéskori lelkiállapotukra építenek.
A Hvar szigetén létrehozott egyedi stílus ma már az egész világon híres, amit a csipkék ára is jól szimbolizál. A kisebbek ötezer forintnál kezdődnek, az asztalnyi akár százezer forintot is érhet.

De az apácák nemcsak a technikához maradtak hűek, a régi babonákat is ugyanúgy betartják, mint egykoron. Például nem szőnek akkor, amikor a Bóra vagyis az északi szél szaggatja a tájat, úgy tartják, ekkor a csipke könnyen eltörhet. Ehelyett a Jugóra, vagyis a déli szélre várnak, amely szelíd és több nedvesség van benne.

A csipkézés Horvátország számos területén hagyomány. Például Pag szigetén az asszonyok tradicionális munkáikban újraalkotják az őket körülvevő tájat. A készítés technikáját itt évszázadokon át anyák adták tovább lányaiknak. A legkorábbi csipkéket tűvel varrták textilalapra, melyek szorosan kapcsolódtak készítésük helyéhez, ezért kialakításuk szigorú geometriai szabályok mentén történt.  A Hvaron készültek nemcsak azért egyedülállók, mert agávé az alapanyaga, hanem azért is, mert semmiféle szigorú tervhez nem kötöttek, így azok valóban az apácák egyedi alkotásai lesznek.