Bár a Bauhaus bölcsője Dessau, majd Weimarban teljesedett ki, én Berlinben eredtem a nyomába, ahol mindössze egyetlen évig működött.
A Bauhaus szó hallatán leginkább egy építészeti stílusra gondolunk, de a Bauhaus jóval több volt annál. Egy szemlélet, egy iskola, melynek alapítása Walter Gropius (1883-1969) nevéhez fűződik. A mozgalom 1919-ben indult Weimarban, azzal a céllal, hogy ötvözze a művészetet és az ipart. Az iskola alig másfél évtizedet működött, de máig tartó hatást gyakorolt a modern művészet fejlődésére. Nem csak azért, mert igyekezett áttörni az egyes művészeti ágakat elválasztó falakat, de szociális problémákra is igen érzékeny volt. Az alapítás után hat évvel Gropius Dessauba költöztette a Bauhaust, ahol az iskola épületét ő maga tervezte. Berlinbe 1932-ben került az egyetem, ahol alig egy évre rá liberális nézetei miatt a nácik betiltották. A tanároknak és diákoknak menekülniük kellett Németországból, sokan az Egyesült Államokba vagy Izraelben kezdtek új életet.
Berlin Bauhaus emlékei közül mindenekelőtt azt a hat lakónegyedet érdemes kiemelni, melyek együttesen szerepelnek az UNESCO világörökségi listáján „Berlin modern stílusú lakótelepei” összefoglaló elnevezéssel. Bár a „világörökség” szóról a legkevésbé sem lakótelepek jutnak eszünkbe, ezek mégis egy sorba kerültek olyan univerzális értékekkel, mint a Taj Mahal vagy éppen a New York-i Szabadság-szobor. A lakótelepek Berlin különböző városrészeiben és régi külvárosaiban találhatóak, és pár napos berlini látogatásom során mind a hatot végigjártam.
Siemensstadt
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Siemensstadt
Elsőként a Siemensstadt lakótelepet kerestem fel, amely a berlini Charlottenburg-Nord területén található, és elsősorban a szomszédos Siemens üzemek dolgozóinak nyújtott lakhatást. A berlini főépítész, Martin Wagner megrendelésére hat neves építész, Walter Gropius, Otto Bartning, Hans Scharoun, Fred Forbát, Hugo Häring és Rudolf Henning 1929 és 1931 között dolgozott a különböző építési stílusokban felhúzott épületeken. A telep hatalmas: 1379 lakás épült, mindegyik két vagy két és fél szobával. A hat építész több célt is szem előtt tartott: a merev városi sorházak felbontását, a természet integrálását és a lakók egyenlőségét. Nem csak a méretekben törekedtek arra, hogy a lakóknak ugyanolyan feltételeket nyújtsanak, de abban is, hogy minden lakás egyformán világos, jó panorámájú legyen, kilátással zöld területre. Így évtizedek múltán is kifejezetten szellős és kellemes maradt a lakótelep – még a nyirkos, esős szürkületben is madárfüttyös parkokban fotózhattam a házakat.
Az épületek közt sétálva feltűnt, hogy bár stílusuk sokféle, mégis összhangban vannak – és ez nem véletlen. A tervezőmunkát nagyon alapos gondolkodás előzte meg, hogy az épületek minél inkább szolgálják elősegíteni a munkavállalók pihenését és életminőségét biztosítsanak.
Mivel a a háborúban elpusztult a lakótelep egy része, az 1950-es években rekonstruálták és ki is bővítették. Egy korábban üzletként működő, érdekes formájú épületben ma információs központ működik, ahol kiadványokat találni a Siemensstadtról, valamint a világörökséghez tartozó másik öt lakótelepről.
Großsiedlung Britz / Hufeisensiedlung
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Großsiedlung Britz / Hufeisensiedlung
A Britz nagytelep az egyik első szociális lakhatási projekt volt, a németországi lakótelepek úttörője. 1925 és 1933 között épült Bruno Taut és Martin Wagner tervei szerint. Az otthonok egy központi épület körül patkó formában helyezkednek el, innen kapta az együttes a „Patkó-telep” becenevet. Összesen 1960 lakás készült el, részben saját kerttel, részben pedig integrált, közös zöldterületekkel, feltűnő kontrasztot képezve a belváros szegény életkörülményeket biztosító negyedeivel. A házakra jellemzőek a kiszögellések, az élénk színek használata. Külön érdekesség, hogy a Tautes Heim, az egyik számos díjjal jutalmazott lakóház akár ki is bérelhető, ami egészen egyedi lehetőség visszarepülni az 1920-as évekbe, a Bauhaus fénykorába.
Weiße Stadt
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Weiße Stadt
A Weiße Stadt („Fehér Város”) a korábban említett Siemensstadt testvérprojektje. Szintén a 20-as évek végén készült el, és Taut színes házaival ellentétben, szinte kizárólag fehér színt használtak, más színt csak az ajtó- és ablakkeretekben találni. Az 1200 lakást magában foglaló épületegyüttes három építész, Wilhelm Büning, Bruno Ahrends and Otto Rudolf Salvisberg nevéhez fűződik. Mivel az építkezés során fontos szempont volt a költséghatékonyság, az építészek egységes anyaghasználatban és designban állapodtak meg: minden épületben azonos ajtók, ablakok kerültek beépítésre, mint ahogy a lépcsőházak kialakítása is előre megállapodott sablonok szerint történt.
A lakótelep a korszakhoz képest kimagaslóan sok szolgáltatást nyújtott: a lakókat 25 kis bolt, óvoda, gyógyszertár, orvosi rendelő, kávézó, stb. várta. Bár a lakásokhoz nem tartoznak saját kiskertek, a tervezők nagy figyelmet fordítottak a parkok kialakítására is. Szerették volna, ha az ott lakókat minél szebb zöldterületek, friss levegő várja haza a munkából, de a közös tereket a szocializáció miatt is fontosnak tartották, azaz lehetőségek kívántak adni a lakóknak ismerkedésre, beszélgetésekre.
Schillerpark
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Schillerpark
A Schillerpark lakótelep a szomszédos parkról kapta a nevét, amely Berlin első közparkja volt. Házait ugyanaz a Bruno Taut jegyzi, aki a Patkó-telep egyik tervezője volt, de ez attól igencsak eltérő stílusban épült, erősen holland hatást tükrözve. A lakótelepre érkezve a látogató hirtelen mintha Amszterdamban találná magát. A házak homlokzata téglaborítású, színeket csak a lakásbelsőkben alkalmaztak. A 2-4 emeletes házak lapos tetővel készültek, ami akkoriban még viszonylag szokatlannak számított a városban. 1924 és 1930 közt 303 lakás készült el. Egy lépcsőházból szintenként mindössze két lakás nyílik, így sokkal kevesebb az áthallás a szomszédoktól. Míg a többi lakótelepen viszonylag kisebb lakásokat alakítottak ki, itt másfél szobástól egészen négy és fél szobásig terjedt a méretskála. Ezáltal a bérleti díjak is magasabbak voltak, melyeket a kétkezi munkások nem tudtak megfizetni. Bár az építkezés szociális bérlakásnak indult, végül a lakók többsége fehérgalléros dolgozó, tisztviselő vagy épp szakszervezeti alkalmazott lett.
Az épületek mindegyikében közös mosóhelyiséget is kialakítottak, a házak által közrefogott parkokban pedig játszótereket.
Carl Legien
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Wohnstadt Carl Legien
A Carl Legien lakótelep nevét Carl Legien német szakszervezeti vezetőről kapta. A telepet 1925-ben Franz Hilliger és Bruno Taut tervezte, akik a 8,4 hektáros területre 1145 másfél- és három és fél szoba közötti nagyságú lakást álmodtak meg. A lakótelep az uralkodó új építészeti stílus szellemét tükrözte: a házak egyszerű formájúak, nem túldíszítettek, és kiszolgálják a bennük lakók igényeit. Taut és Hilliger telepe hat, hosszan elnyúló, U-alakú tömbből áll, amelyek mindegyike egy zölddel beültetett belső udvart vesz körül. Így érték el, hogy a sok épület ellenére bőven legyen zöld terület, kellemes kilátást, friss levegőt és közösségi teret nyújtva az ott lakóknak.
Gartenstadt Falkenberg
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Gartenstadt Falkenberg
A hat lakótelep közül az egyértelmű kedvenc a legutolsó lett. Ez a Gartenstadt Falkenberg készült el elsőként, és erősen tükrözi azt a törekvést, hogy megidézzék a kertek hangulatát. Az első építési fázisban az épületeket egyesével helyezték el egy-egy kis udvar körül, de később is csak kisebb házcsoportokat alakítottak ki. A legfeltűnőbb sajátossága a negyednek a házak vidám színezése, melyet tovább fokoz az ablakok, zsalugáterek, teraszrácsok kontrasztos színe. Itt is Bruno Taut volt az építész, aki ezúttal az angol zöldövezeti, agglomerációs településeket vette mintául. 128 családi házikójával ez nemcsak a legkisebb a hat védett lakótelep közül, de a legbájosabb is, igazi vidéki, nyugodt hangulattal.
Bár a külvárosi lakótelepek meglátogatása nem egy szokványos turistaprogram, én kifejezetten érdekesnek találtam ezek felkeresését – még úgy is, hogy nincs különösebben erős érdeklődésem az építészet iránt. Építésük után kilenc évtizeddel is vonzó lakónegyedeket ismertem meg, ahol bizonyára a mai napig keresettek a lakások. Számomra ismét bebizonyosodott, hogy az utazások során érdemes odafigyelni a világörökségi listára, mert sok olyan érdekességre bukkan az ember, ami túlmutat a szokványos útikönyvek lapjain.
Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu
Kommentáld!