A Salamon-szigetek különös ország: több mint 900 szigeten terül el.

Vannak köztük egészen festőiek is, az ország mégsem küzd a turisták rohamával. Az országba 2019-ban csak 27 ezren érkeztek, de ennek a számnak is csak a fele turista – a többi üzletember (tanácsadó, befektető, itt dolgozó külföldi), illetve rokonlátogató.

A legtöbben épp csak átszállnak Guadalcanal szigetén, ahol a főváros és a nemzetközi repülőtér is található, és már mennek is tovább a nyugati szigetcsoportra, ahol a jobb szállodák és a nívósabb búvárközpontok találhatóak. Bár a korallzátony is elsőrangú, a látogatókat elsősorban, az errefelé tömegével található, hajóroncsok vonzzák.

Amennyiben valakinek csak néhány napja van, vagy nincs búvárvizsgája, akkor célszerűbb a központi szigeten maradni, itt is akad elegendő látnivaló. Akárcsak a vizekben, a szárazföldön is a második világháborús emlékek jelentik a fő attrakciót: rozsdás repülőgépek és bozóttal benőtt tankok.

Én is ide tartottam, egy tíz szigetországot felölelő körút részeként. És hogy mi vezérelt erre a távoli, viszonylag ismeretlen vidékre? Épp az, hogy távoli és hogy alig tudunk róla valamit. Az utóbbi években nehéz olyan helyre utazni, melyet ne ismernénk már fotók százairól, ezreiről. Szerettem volna újra átélni a 80-as évek utazásainak hangulatát, amikor felvettem a hátizsákom, elindultam egy másik országba és szinte fogalmam nem volt, mit fogok ott találni. Ha fel is készültem útikönyvekből, nem tudtam előre a rengeteg internetes fényképről, hogy néznek ki az adott tájak, épületek, így megmaradt a rácsodálkozás öröme. Nos, a Salamon-szigeteken és a többi kis környező országban újra ilyen igazi utazónak érezhettem magam.

Bevallom, azért volt bennem egy kis izgalom, amikor az ausztráliai Brisbane-ben becsekkoltam a Honiaraba induló járatra. A repülőn körülnézve úgy tűnt, mintha én lennék az egyetlen turista. Sehol a megszokott hátizsákosok, sehol gyerekes családok. Mintha csak helybéliek mennének haza, illetve ausztrálok valamilyen munkára. A mellettem levő utas is speciel épp ilyen volt: egy ismerőse révén kapott kőműves munkát a szigeten, idén már hetedszerre megy át egy építkezésre.

Harmadik világbeli országhoz képest elég gyorsan átjutottunk az útlevélvizsgálaton és már mosolygott is rám a transzferesem: irány a főváros! A szállodába megérkezve mindenekelőtt felhajtottam a lepedőt és tüzetesen átvizsgáltam a matracot, mert az internetes értékelések ágyi poloskákat emlegettek. Szerencsére sehol nem találtam árulkodó jeleket, a szoba ragyogóan tiszta volt. Sok választás egyébként nincs szállások terén, a megszokott oldalakon csak néhány hotel árválkodik.

Átsétáltam a hotellel szemben álló Nemzeti Múzeumba. Az őr kicsit meglepve nézett rám, de alig 10 perc alatt előkerítette az egyetlen terem kulcsát. Felkapcsolta a villanyokat, légkondicionálást, befújta valami spray-vel a termet és nekiállhattam átböngészni a falon a régimódi tablókat, hogy megismerkedjek az ország történelmével, szokásaival.

A Salamon-szigetek első lakói minden bizonnyal a pápuák voltak, több ezer évre visszamenően. Az európaiak 1568-ban szereztek róla tudomást, amikor egy spanyol felfedező, Alvaro de Mendana megtalálta és a bibliai Salamon király után elnevezte Salamon-szigetnek. 1893-ban az angolok terjesztették ki ide a hatalmukat, elsősorban azért, hogy ellenőrizhessék a tengeri utakat, az ültetvényekre toborzott munkások kiválasztását és véget vessenek a törzsi harcoknak. Bár 1978 óta független, a mai napig az angol nemzetközösség része (ezért nemrég William herceg és Katalin hercegné is ellátogattak ide).

1942-ben japán csapatok szállták meg Tulagit, a régi fővárost. Az amerikaiak hosszas, keserves csatákban szorították vissza őket, melynek során a helybéliek is beálltak szigeteik védelmére. Voltak, akik élelemmel látták el az amerikai katonákat, mások parti őrséget alakítottak. Két helybéli parti őr volt, aki rátalált a hajótörött John F. Kennedyre is. Hajóját japán csapatok süllyesztették el, és a későbbi amerikai elnök tíz társával napokig úszott kis szigetek közt élelmet és ivóvizet kutatva. Két szigetlakó vitte el a kókuszra írt segélyüzenetüket az amerikai katonákhoz, akik végül hajót küldtek értük. Az ominózus kókusz később az amerikai elnöki asztalt díszítette.

A misszionáriusok érkezéséig a szigetlakók az őseikhez imádkoztak. A jó termés, sikeres csaták, gyógyulás és szerencsés utazások reményében ételt és helyi, jellemzően kagylóból készült pénzt kínáltak fel az ősök szellemének emelt szentélyekben. Bár a 19. század közepén érkező hittérítők gyors munkát végeztek és a 20. század elejére a lakók többsége keresztény lett, a szentélyek megmaradtak, sőt védettséget élveznek. Szerencsére a misszionáriusoknak ez ellen nem volt kifogásuk, így azóta többé-kevésbé együtt él az országban a keresztény és az ősi kultúra.

Az itt élők sok formában felhasználták a kagylókat és az állatok fogait: gyűrűk, medálok, gyöngyök készültek belőlük. A legfontosabb azonban a kagylóból készült pénz lett. Ezt a mai napig használják bizonyos különleges alkalmakkor (például menyasszonynak ajándékként), leginkább amikor a „modern” pénzt túl kommersznek és személytelennek tartják. A múzeum tárlóiban sokféle kagylópénzt is megcsodálhattam, nyaklánctól kezdve dísztárgyakig változatos formákban.

Az egész térségben, így Guadalcanal szigetén is a legfontosabb, legegyedibb program a második világháborús roncsok felfedezése – ezek mindenütt tömegével hevernek: erdőkben, mezőkön, víz alatt, sőt föld alatt is (sokat ugyanis elástak). Nem kell azonban egy túrabottal nekivágni a keresésnek, mert van néhány szabadtéri múzeum, ahol számos roncsot összegyűjtöttek. A legszürreálisabb az a terület volt, ahol vagy egy tucatnyi rozsdás tank állt az erdőben, és mindből egy-egy fa nőtt ki. Úgy tűnt, mintha a természet el akarná tüntetni a háborús nyomokat és ezzel begyógyítani a sebeket.

Ugyancsak izgalmas megismerni azt, miképp zajlik az élet vidéken. Én ugyan a fővárosban szálltam meg, de innen is szerveznek kirándulást egy faluba, ahol  megnézhettem,  hogyan készül a fűszoknya vagy épp hogy zajlik egy tradicionális főzés. Egy kedves család, nagypapa, nagymama és a három unoka mutatta meg azt, ami a várostól távol még ma is élő hagyomány.

Az egyik kis unoka demonstrálta, hogyan készül a fűszoknya. Egy ilyen „ruhadarab” összeállítása több hetet vesz igénybe, de a késztermék olyan tartós, hogy akár tíz évig is hordható. A férfiak által hordott kötény a csavartpálma (Pandanus tectorius) kérgéből készül. Ezt egyszerűen egy erős fadarabbal „kiklopfolják”, összetűzik, és az egy-két óra alatt elkészült kis kötényke átlag fél évig hordható.

A nagypapa mutatta meg, miképp készül el egy hagyományos ház. A főfalak vadpálmák törzséből, a vékonyabb falak bambuszból készülnek, míg a tetőre japán cikász kerül. Egy ház átlagos élettartama tíz év, persze a szokásosnál gyakoribb és erősebb ciklonok hamarabb is megtépázhatják.

A nagymama pedig vacsorát készített. Egy erős fatál aljára kókusztejet öntött, abba egyenesen a tűzről forró köveket tett, így melegítette fel. A tejbe zöldségek kerültek, majd letakarta a szinte rotyogó ételt néhány pálmalevéllel. Következett a megtisztított édesburgonya, majd újabb néhány pálmalevél. Ezekre ismét forró kövek kerültek, majd a rakást alaposan bebugyolálta még néhány pálmalevéllel. Elég egy óra dunsztolás, és el is készül az étel.

Nagyszerű napokat töltöttem az egyszerű, barátságos emberek közt, átvéve az ő ráérős, lassú ritmusukat. Bár nem láttam az igazi turistamágnest, a nyugati szigetek strandjait, úgy éreztem, jobban jártam: betekinthettem egy szinte már elfeledett világba.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu