Izrael északi részén egy újkőkori falu védelmére készült az a fal, amelynek segítségével az emelkedő tengert szerették volna visszatartani.

Egy izraeli-ausztrál kutatócsoport vízi régészei vizsgálták meg a 7500 éves izraeli település maradványait, amely ma a tenger alatt található, a vizsgálatról a PLOS One folyóiratban számoltak be. A maradványokat általában 1-1,5 méter homokos üledék borítja, azonban a nagyobb viharokat követően ezt lemossák a hullámok, s ilyenkor előbukkannak az eredeti romok. A falu létezéséről már az 1960-as évektől tudtak a régészek. 2012-15 között több olyan vihar is volt, ami a korábbiaknál jobban letakarította a homokot az építményekről, s olyan dolgok is láthatóvá váltak, amelyeket nem ismertek még. A viharok után csak pár napon át látszanak a maradványok, azokat igen gyorsan ismét betakarja a hullámok mozgatta homok. A vízi régészeti feltárások során 11 ezer négyzetméternyi területet vizsgáltak át és mértek fel a kutatók, az épületek, tűzhelyek maradványain túl faoszlopok, kerámia-, fa- és csonttárgyak, kőeszközök, állati és emberi csontok is előkerültek. Találtak feltételezett sírokat is, azonban ezeket nem tárták fel. A leletek alapján a falu egyike lehetett azon part menti településeknek, ahol már foglalkoztak mezőgazdálkodással, tartottak állatot is, és vadászat, halászat is bővítette a lakók táplálékát.

A falu, Tel Hreiz, az egykori tengerparton állt, alapításakor még 3 méterrel a tengerszint felett, ám a jégkor utáni, még folyamatban lévő és a mainál gyorsabb tengerszint-emelkedést (évi 4-7 milliméter, ez egy emberöltő alatt 12-21 centit jelent) észlelve a lakosok két, 1,5 km illetve 4 km távolságban lévő folyó medréből nagy köveket hordtak a partra. A kövek 50-100 kilósak, így az ideszállításuk közösségi munka eredménye lehetett, egy ember nem tud ekkora követ nagy távolságból idehozni. A kövekből a falut a tenger emelkedésétől óvó, 100 méter hosszú gátat emeltek, ám elkészülte után néhány évtizeddel mégis elhagyták a falut a lakói, majd, számtalan korabeli parti településsel egyetemben, a falu a tenger alá került.  Az egykori védőfal jelenleg 3 méteres vízmélységben található.
Az izraeli régészek szerint ez a világ legrégebbi tengeri védőgátja, egyetlen más hasonló építmény nyomaira sem bukkantak eddig, holott a régióban számtalan víz alá került települést ismernek. Az eddig ismert legrégebbi tengeri védőgát 4500 éves az egyiptomi vörös-tengeri partszakaszon, Wadi al-Jarf-ban épült, a későbbiek során számos parti település és kikötő védelmére készültek hasonló építmények az egész Mediterráneumban.

A magas tengerszinttel nem csak ez az egy falu küzdött a környéken. Egy közeli, Atlit-Yam nevű, szintén újkőkori településen a kutak vize is sós vízzel lett tele az emelkedő tengerszint miatt. Ezt a hatást úgy próbálták elodázni, hogy a kutakba köveket dobáltak, amelyekkel részlegesen feltöltődve a kút alját elárasztó sós víz helyett a magasabbról kinyert édesvízhez juthattak hozzá a lakók.

Annak ellenére, hogy jelenkorunk tengerszint-emelkedése kb. a fele annak, amit az újkőkori emberek tapasztalhattak, már a mainak is vannak világszerte olyan parteróziós hatásai, amelyek miatt joggal aggódunk. Vajon elegendőek lesznek-e a jelen és a jövő védőgátjai az emelkedő tengerek visszatartásához?