Sok a dolgunk. Rengeteg. És sajnos nemhogy csökkenne a tennivalók száma, hanem inkább nő. Mert gondoskodnak róla. A törvény biztosította jogainkat úgy tiporják sárba, mintha biztosak lennének abban, hogy ezt büntetlenül tehetik. Mint ahogy eddig tehették is büntetlenül. Az ember elolvas egy-egy cikket, amiben mérgelődünk egy sort, és nem tudja mi erősebb benne: a fájdalom, a szomorúság vagy a felháborodás.

Azt a cikket olvasva, amelyben a legutóbbi vérlázító eseményről van szó, megfordult a fejemben, hogy vajon ilyenkor mit szólnak azok az emberek, akik azzal vádolnak, hogy feszültséget szítunk a kétnyelvűségért folytatott harcunkkal?

Ezek után is azt mondják, vajon, hogy minek feszültséget szítani? Miért nem olvassuk el románul, és elégedünk meg azzal, hogy értjük úgy is?

Hát kedves kerékkötők, nem elégszünk meg ennyivel! Nem és nem!!!! Az idén a Maros Megyei Könyvtár is száz éves, és bennünket, magyar polgárokat ismét nem szólítottak meg azon az ünnepségen, amit ennek tiszteletére tartottak. Mintha nem is léteznénk, mi több, mintha őseink se léteztek volna, akik szerintem most forgolódnak a sírjukban… Az a nagyfokú pofátlanság pedig, amivel válaszolnak a szerényen feltett kérdésre, miszerint miért nem szólnak hozzánk is, az anyanyelvünkön, miért nem írták rá magyarul a felavatott táblára a szöveget, azt mutatja, hogy nemcsak hanyagolnak bennünket, hanem egyenesen szembeköpnek, sőt, ökölöllel az arcunkba vágnak. Idézet a fent említett cikkből: „A plakettavatás csupán mellékeseménye a konferenciának, amely bárki előtt nyitott, amelyre a pópák jöttek most el, akik nem mind helyiek, Ștefănescu tiszteletes például Argeș megyéből érkezett. A plakett gyakorlatilag csak névsor, nevek és évszámok felsorolása, amin nincs lefordítanivaló. Mindent betartottunk, láthatja, hogy a magyar nevekre az ékezeteket is kitettük” – mondta az igazgatónő, Monica Avram.

Poftim, doamna Avram? Mi az amiről itt beszél??? Annyira kegyesek voltak, hogy az ékezeteket kitették? Akadt magyar nyelvű “menü” a tábla készítésekor??? És megbocsásson, igazgató asszony, mi a fészkest keresett itt Argeș  ( én is kitettem az ékezetet…) megyéből a pópájuk, ráadásul egy “mellékeseményen”??? Következő kérdésem a mi, azaz a magyarság képviselői felé tevődik fel: hol vannak, hölgyeim és uraim??? Ott ültek a konferencián? Ha igen, miután látták mi történik, ugye kivonultak a teremből? Ha már szót nem kértek, hogy egy-két “adjonisten” azért mégiscsak elhangozzék az eseményen…

Szomorúan kérdem: mi történik Marosvásárhelyen? Hol vagyunk mi, magyar ajkú polgárok? Hol vannak, kedves választott képviselőink? Miért nem teszik a dolgukat, immár sokadjára? Nem rossz érzés önöknek, hogy újra és újra fel kell tennünk ezt a kérdést? Nem fáj ez önöknek? Nem tépi a szívüket a bánat ilyenkor? Tegyük meg ismét önök helyett, amit meg kell tennünk? Mi megtesszük, hölgyeim és uraim, de meg ám, ha erre van szükség! De akkor ne csodálkozzanak, hogy az emberekben fikarcnyi bizalom sem marad önök felé!

Gyűjtsünk, ismét? Egy táblára, amin magyarul van a szöveg? Szervezzünk egy konferenciát magyarul? Esetleg két nyelven, hogy nehogy diszkriminácó történjék? Gondolják, hogy ez hatásos lenne? Ezek után önök is lépnének esetleg? Miért van az ebben a városban, ebben az országban, hogy a megválasztott képviselőknek vannak elvárásai a választók felé, és nem fordítva? Hova jutunk így? Meddig mehet ez így? Nem érzik, hogy inog az a bizonyos szék önök alatt? Mikor mozdulnak meg végre? Mi kell történjen ahhoz, hogy lépjenek az érdekünkben? Mert, tudják, nem azok az igazi bűnösök akik ezt megteszik velünk. Azok akikkel ezt meg lehet tenni, mert gyávák, mert hallgatnak, mert úgymond a ” békesség ” jegyében eltűrik, na, azok a valódi bűnösök!

Mindaddig, amíg ilyesmi történik nap mint nap Erdélyben, azon belül a szeretett városunkban, nekem senki ne mondja, hogy feszültséget szítunk, ha tiltakozni merünk! Mert sokadjára írom le: nem vagyunk másodrendű állampolgárok, mi itt születtünk, őseink is itt éltek-haltak, és jogaink vannak, ha tetszik ez a vezetőségnek, ha nem! Tessék kérem tudomásul venni, és nem feszíteni tovább a húrt, mert még el talál pattanni!