A nő a posta előtt állt napok óta. Első ránézésre nem volt semmi különös rajta.

Hétköznapi szoknya, egyszerű ing, szolid szandál. A testtartásában volt valami, ami figyelmesebb szemlélőnek feltűnt.

A háta természetellenesen egyenes volt, bal lába a jobb előtt, mintha indulni szeretne.

A szeme megdöbbentően szokatlan fényben csillogott. Őrültnek is látszott, ugyanakkor szinte sütött belőle az értelem. Szép ívű száját szorosan összecsukta, kissé túl hegyes orra finoman mozgott, mintha folyton szimatolna. Jobb kezével időnként ideges mozdulattal túrt a hajába, göndör fürtjei még kócosabbak lettek ettől. Nem volt egy klasszikus szépség. Viszont volt benne valami, ami vonzotta a tekintetet.

A férfi már harmadszorra ment el mellette, mindannyiszor lelassította a lépteit, de nem vette a bátorságot, hogy megszólítsa az asszonyt. Tudni akarta, hogy miért áll ott napok óta, fogalmazgatta magában a kérdést, s mégis továbblépett mikor belenézett a szemébe. Valami éhségfélét is látott benne, és ez megijesztette. Töprengett, hogy miért ébred fel ez a félelem, miközben mágnesnél erősebben vonzotta valami a nőhöz.

Amióta megpillantotta, nincs nyugodalma. Igyekezett elhessegetni magától ezt a felkavaró érzést, de nem sikerült. Szokatlanságában is meghökkentő volt az egész, hisz évek óta nem találkozott senkivel, aki felkeltette volna az érdeklődés szikráját, hitte, hogy őt már semmi nem érinti meg, legfeljebb egy éhező kisgyerek, vagy elesett öregember. De vonzódás, egy nőhöz… Nem értette.

Negyedszerre megállt. A nő ránézett, és szemében az éhség mohósággá vadult. Szinte könyörgőn nyújtotta ki a két kezét a férfi felé, mint egy koldus. Szent ég! Szeretetkoldus! Villant át a férfin. Amint riadtan sarkon fordult, kis híján fellökött egy kisfiút.

Mikor a kapujukhoz közeledett vette észre, hogy futólépésben tette meg a hazáig vezető utat. A felesége most is, mint az utóbbi húsz esztendő majd’ minden napján, morcos volt. A köszöntést sem fogadta, csak durván rámordult: „mi van, megkergettek?”, de választ sem várva fordult vissza a kedvenc kvízjátékát sugárzó tévé felé. Ide menekültem a szeretetkoldus elől? – gondolta a férfi. Ő legalább kéri, igényli a szeretetet. Érzelmei vannak.

Seszínű kígyókká meredt a makaróni-gubanc az edényben. Mellette a jénai tálban kihűlt, alvadt vérhez hasonló massza, egy része a szélére száradva. Elgondolkodva piszkálta egy darabig a makarónit, és az jutott eszébe, hogy ilyen a házasságuk is. Kígyókká meredtek a ki nem mondott érzelmek, seszínűek lettek az együtt töltött percek. Ki sem lehet bogozni a gubancot. Már nem is akarják kibogozni.

Csattant az inoxkanál ahogy kiejtette a kezéből. Határozottan lépett a fogashoz, és emelte le a pulóvert. Nem szólt, csak kiment az ajtón. Talán még jobban sietett vissza, mint erre. A végén már rohant. A nő nem volt ott. Belehasított a félelem, hogy többé már nem is lesz. Megvárom. -gondolta- addig várok, míg visszajön.

Arra a pontra állt, ahol ő szokott. Akaratlanul vette fel ugyanazt a testtartást. A háta természetellenesen egyenes volt, bal lába a jobb előtt, mintha indulni szeretne. A szeme megdöbbentően szokatlan fényben csillogott…

Lakó Péterfi Tünde