“Mit csinálsz, ember? Nem érdekel! Ha még egyszer  végig mész rajta, elátkozod a napot amelyiken megszült anyád!”.

Az előbbi mondatot hallottam, a tegnap kora este, egy játszótér közelében. Arra gondoltam, két felnőtt veszekszik, hangosan, ordibálva.

A sűrű bokrokon túlhaladva, mely a hang gazdáját eltakarta addig előlem, a földbe gyökerezett a lábam. Jól megtermett, választékosan öltözött  férfi ráncigált egy 4-5 éves forma kisfiút.

A gyerek egy tócsa szélén állt, mellette eldőlt kis bicikli, gondolom áthajtott a vízen, ettől kapott dührohamot az apuka. Nem álltam meg szó nélkül, túlkiabáltam a fröcsögő hangokat, hogy azonnal engedje el a gyereket. ” Fogd be a szád, ne szólj bele bozgoré!” – jött a válasz, s a hóna alá csapva a gyereket, a másik kezében a kerékpárral elviharzott…

A szívem szakadt meg a kisgyerekért… ( Félreértés ne essék, nem románul hangzott el a válasz… Magyarul bozgoroztak le).

A másik jelenet pár hete esett meg, a piacon. ” Hülye vagy? Nem megbeszéltük otthon? Semmit nem ér a szavad?”. Az elegáns fiatal anyukára gyönyörű szőke-fürtös kislány nézett fel, kék szeme könnyes volt, felnőtt “módjára” sírt, hang nélkül.

A legszomorúbb az egészben a felnőtt tekintete volt. Gyűlölet és harag szikrázott benne. Egy körül-belül 3 éves kislány felé.

Mind gyakrabban látok ilyent, vagyok tanúja jeleneteknek, amikor a  szülők úgy beszélnek egészen kicsi gyermekükkel, mint egy felnőttel. Mi több, úgy szidják, sokszor átkozzák őket, mintha a világ bűne az ő kis vállukon lenne. A mélységes felháborodáson és a gyerekek iránti sajnálaton kívül, úgy érzem tenni kellene valamit. Nem is tudom mit…

A nevelésük ezeknek az embereknek elvileg befejeződött. Esetleg tanfolyamokon lehetne oktatni őket arra, hogy hogyan bánjanak a gyerekeikkel? Hm… Nem is tudom.  

Azt még csak-csak megtehetjük, hogy rájuk szólunk, ha nyilvánosan történik az eset, de véleményem szerint csak még nagyobb dühöt váltunk ki belőlük ezzel, mint én is az apukánál. Tehát ez sem megoldás.

Félreértés ne essék. Nem az a szándékom, hogy világgá sóhajtsam: “Hja, ezek a mai fiatalok!” A  dolgok hátterében bizonyára a sok stressz áll. Ezek a fiatal szülők frusztráltak a mindennapi rohanástól, a megfelelni akarástól, esetleg a munkanélküliségtől, ki miért.

Tudjuk milyen világot élünk. Már nem nagyon tudnak a szeretet nyelvén szólni a gyerekekhez.

Vajon ők is ezt kapták a saját szüleiktől? Vajon az ő neveltetésük is oka a jelenségnek? Biztosan összetettebb a dolog, minthogy laikusként rá tudjak jönni a válaszra.

A mai világ nagymamái, nagypapái sem ugyanazok mint régen. Legtöbbjük még mindig dolgozik, nekik se jut annyi idejük az unokákra, a fiatalok  segítésére mint kellene.

Pedig de sok terhet le tud venni egy nyugdíjas nagyszülő a dolgozó anyák, apák válláról!

Sajnos a mostani generáció már nem a hagyományos nagyszülők emlékét viszi magával.

Ritka mint a fehér holló, a mézeskalács-illatú, kézimunkázó, a szülőknél sokkal türelmesebb nagymama, mint ahogy a szerető figyelemmel barkácsolni tanító nagypapa is.

A világ rohanását nem tudjuk megállítani… Talán az egyetlen megoldás a szerető türelem részünkről.

Valahogy rávezetni a fiatal szülőket a helyes magatartásra, a szeretet nyelvének használatára a dühös ordibálás helyett.

Esetleg mesélni nekik az általunk elkövetett régi hibákról, rámutatni, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, csak tapasztaltabbak.

Hátha elérjük, hogy kevesebb üvöltöző apukával és haragos anyukával találkozzunk…

Lakó Péterfi Tünde