Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly.
Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot
hallgatott.
1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori
oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként.
Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni.
1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön
népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett.
Ezenkívül
kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a
bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.
László Gyula és Erdély
Erdélyben megjelent munkáiban Erdély településtörténetének a nyers táj átalakítására gyakorolt hatását vizsgálta; a bánsági Mokrin mellett feltárt avar
sír leletanyagából a keleti lovasnépek ősvallásának eddig ismeretlen
vonatkozásaira következtetett.
Kolozsvárt folytatta a pogány magyarok
1914 előtt elkezdett Zápolya utcai sírkertjének feltárását, s ugyanebben
az időben jelentette meg kötetét is A honfoglaló magyar nép élete címmel.
Különféle folyóiratokban megjelent számos tanulmánya az erdélyi
népdalok, népszokások, mesék jelképeit magyarázza meg, bemutatja régi
korok szerszámait és használati tárgyait, a lovasnépek hiedelemvilágát, s
számos nemzeti kegytárgyról – Lehel kürtjétől s Szent István kardjától – a Petőfi-mondaképződésekig
minden nosztalgia és múltba feledkezés nélkül helyreállítja a valóságos
képet. Munkái művészkeze nyomán sajátos képszerűséget kapnak, így Hunor és Magyar nyomában c. írt és megrajzolt kiadványa valóságos népkönyvvé vált, akárcsak 50 rajz a honfoglalókról c. munkája.
Mint művészettörténész a Termés hasábjain közölt cikkeivel (1942-44) a fiatal művésznemzedék útját egyengette. Forradalmak az újkori művészetben c. munkája összefoglalta a nonfiguratív művészeti irányzatokat (1945). Ugyanekkor egy marosvásárhelyi
képtárlaton az ismert erdélyi magyar művészekkel együtt felvonultatta a
fiatalokat is, akiket külön kiállításokon mutatott be a Bolyai Tudományegyetemen s értékelt az Utunk hasábjain (1946-49).
Az erdélyi tárgykörhöz Erdélyből való távozása után is hű maradt. Barcsay Jenő képei előtt (1966/5), Utolsó beszélgetés Nagy Alberttel (1972/8-9) és Baráti sorok Incze Jánosról (1974/2) c. tanulmányait a Korunk közölte. Előszavával jelent meg Nagy Imre Kétszáz rajz c. albuma (1973), amely szerint – jellegzetes párhuzamban – "még a mítoszteremtő Tamási Áron és a nyers valóság poétája, Nagy Imre is valóban egymás képére formálódnak".
Egyébként nemcsak a zsögödi művész, hanem ő maga is rajzokban örökítette meg erdélyi író-kortársait. Művei közt egy Medgyessy-monográfia vagy Leonardo-, Michelangelo-, Raffaelo-, Botticelli-tanulmány is időtlen európai szépségek szerelméről vall.
Halála
Az 1990-es években gyakran járt Erdélyben, körutakat tett, körútjai során számos helyen tartott történelmi előadásokat, egyik 1998-as körútja alkalmából érte a halál Nagyváradon, éppen amikor már Sepsiszentgyörgyre indult volna újabb előadást tartani.[1]
Emlékezete
Művei
- Kolozsvári Márton és György Szent-György szobrának lószerszámja. Kolozsvár, 1942
- A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár, 1943
- A honfoglaló magyar nép élete. Kolozsvár, 1944
- A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. Budapest, 1946
- Lehel kürtje. Budapest, 1953
- Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961
- Hunor és Magyar nyomában. Budapest, 1967
- Az ősember művészete. Budapest, 1968
- A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970
- A honfoglalókról. Diószegi Vilmos emlékének. Budapest, 1973
- Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Élet a Kárpát-medencében a magyar államalapításig. Budapest, 1974
- Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977
- A nagyszentmiklósi kincs. (Társszerző.) Budapest, 1977
- Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről. Budapest, 1978
- A „kettős honfoglalás”. Budapest, 1978
- „Emlékezzünk régiekről”. A Kárpát-medence egykori népeinek története és a magyar honfoglalás. Budapest, 1979
- Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest, 1981
- 50 rajz a honfoglalókról. Budapest, 1982
- Számadás népünkről. Budapest, 1986
- Árpád népe, monográfia. Budapest, 1988
- Őseinkről. Budapest, 1990
- Arckép és kézírás. 1–2. Köt. Veszprém, 1992
- A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993
- A zurói temető Budapest, 1993
- A honfoglaló magyarok. Budapest, 1996
- Ex libris. Mesterségem: régész. Budapest, 1996
Díjak, elismerések
Jegyzetek
Források
Külső hivatkozás
Kommentáld!