Nyugodtan nevezhetjük a világ egyik legelegánsabb, legkifinomultabb és leggazdagabb épületének, mely mögött szinte hírneve is eltörpül.

Mert hogy még az is van neki; a velencei gótika jegyében megszületett Dózse-palota (Palazzo Ducale), a Köztársaság fejének rezidenciája Velence egyik legkimagaslóbb és leghíresebb nevezetessége, mely a Szent Márk-székesegyház mellett, a Libreriával szemben, a Piazzettán található. 1923 óta a Museo Civici Veneziani múzeumaként működik, az itt vásárolt jeggyel az intézmény további tíz gyűjteménye is látogatható.

810-ben Angelo Partecipazio dózse Malamocco településről (Lido szigete) a Rialto területére helyezte át a kormányzat székhelyét, ebből a palotából azonban semmi sem maradt, amikor a X. században tűzvész pusztította el részben az épületet. Sebastiano Ziani dózse parancsára a következő rekonstrukciós munkák a XII. század második felében kerültek sorra; a Köztársaság e vezetője a Szent Márk tér teljes átépítéséről volt nevezetes. A dózse palotája ekkor is mai helyén állt, de ezt az épületet még teljes egészében víz vette körül: délről a lagúna, keletről a Rio di Palazzo (a Sóhajok-hídja alatt folyó csatorna), míg északról egy másik, ma már nem létező csatorna, mely a palotát és a Szent Márk-templomot választotta el egymástól. A mai Piazzetta helyén egy a lagúnából nyíló kisebb öböl helyezkedett el, mely valószínűleg dokként működött.

Bár ennek a palotának csak igen kevés nyoma maradt meg napjainkra, némi bizánci-velencei építészeti elem azért felfedezhető az épület földszintjén: az isztriai kőből épült fal alapzatban és néhány halszálka motívum a téglakövezeten. Az épület egyébként jellegzetesen velencei gótikus stílusú, mely a XIV. században terjedt el Velencéből, és a gótika egy speciális, erre a régióra jellemző irányzata, ahol a gótika csúcsíve, a bizánci és a mór stílus keveredik egymással. E stílus másik szép példája a szintén velencei Ca’ d’Oro épülete. A következő változásra a XIII. századig kellett várni, amikor a politikai változásoknak köszönhetően a Nagy Tanács száma jelentősen megsokszorozódott: örökölhetővé váltak ugyanis a patríciusok jogai (1297). 1340-ben elkezdték a palota újjáépítését, de a munkálatok lassan haladtak, 1348-ban pestis akadályozta a folytatást.

A szép, gótikus stílusú palotának elsőként a vízparti szárnya készült el 1365-re. Csak 1424-ben döntött úgy Francesco Foscari dózse, hogy az épület Piazzettára néző szárnyát is felújítsák. Itt kaptak helyet a bíróságok, valamint egy földszinti árkádsort is kialakítottak az épület mellett, az első emeleti homlokzaton pedig nyitott loggiák húzódnak, de ekkoriban készült el a Szent Márk bazilika és a Dózse-palota között található bejárat, a Porta della Carta is (1442). A nagytanács 1419-ben tartotta itt első ülését. 1483-ban komoly tűz pusztított a palota csatornára néző szárnyában, ahol a dózse lakosztályai voltak, így újabb jelentős rekonstrukció vált szükségessé, melynek vezetését Antonio Rizzora bízták, akinek az épület architektúrájában látható reneszánsz jegyeket köszönhetjük.

1547-ben újabb tűz pusztított, ezúttal a második emelet néhány termében, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tűz az épület szerkezetét nem gyengítette meg. 1577-ben egy harmadik tűzvész elpusztította a Scrutinio Termet és a Nagy Tanácstermet, melynek során olyan felbecsülhetetlen értékű műalkotások lettek a tűz martalékául, mint Gentile da Fabriano, Pisanello, Alvise Vivarini, Vittore Carpaccio, Giovanni Bellini, Pordenone, és Tiziano festményei. Az épület újjáépítése során tiszteletben tartották annak eredeti gótikus stílusát, még annak ellenére is, hogy a befolyásos reneszánsz építész, Andrea Palladio neo-klasszikus stílusban képzelte el az új terveket. Ettől függetlenül néhány klasszikus elem is helyet kapott a palotán, ilyen például a XVI. században épült Sóhajok hídja, mely a palotát és a mellette álló börtön épületét köti össze.

Bár a palota elsősorban a dózse lakóhelyeként funkcionált, itt kaptak helyet a Velencei Köztársaság politikai intézményei is. 1797-ben a várost megszállták Napóleon seregei, ekkor a palota e feladatát elveszítette. A francia uralom után az osztrák következett, míg végül 1866-ban megalakult az egységes Olaszország. Ettől fogva a palotában különféle közigazgatási hivatalok, valamint más kulturális intézmények (pl. a Biblioteca Marciana) kaptak helyet. A XIX. század végére az épület a pusztulás jeleit mutatta, ezért az olasz kormány jelentős összeggel támogatta az újjáépítést, a hivatalokat pedig máshová helyezték, kivéve a műemlékvédelmi hivatalt, mely a helyén maradt. 1923 óta a palota a velencei múzeumok hálózatának tagja, s 2008 óta a Museo Civici Veneziani igazgatása alatt áll.

A mai épület legrégebbi része a lagúnára néző homlokzat, sarkait Filippo Calendario, és más lombard szobrászok XIV. századi alkotásai díszítik. A földszinti árkádot és a felette futó loggiát XIV-XV. századi oszlopfők díszítik, melyek némelyikét a XIX. században másolatokkal helyettesítették. 1438-42 között készült el az épület ceremoniális bejárata, a Porta della Carta, mely Giovanni és Bartolomeo Bon munkája.

Neve onnan eredhet, hogy nem messze innen álltak az állami írnokok asztalai, vagy a ’cartabum’, az állami dokumentumok archívuma. A kaput gótikus csúcsok keretezik, két oldalán a Sarkalatos Erények – az Okosság, az Igazságosság, a Lelki Erősség és a Mértékletesség – egy-egy szimbolikus nőalakja áll. A kapuzatot Szent Márk mellszobra koronázza, mely felett az Igazság szobra áll jelképeivel, a karddal és a mérleggel. A kapu felett Francesco Foscari dózse térdeplő alakja látható Szent Márk oroszlánja előtt. A ma látható szoborcsoport a XIX. században került ide (Luigi Ferrari alkotása), az eredetit 1797-ben lerombolták a franciák. Az épületbe ma a Porta del Frumenton lehet bejutni.

Az udvar északi részét a palota és a Szent Márk bazilika találkozása zárja le, mely egykor a dózse kápolnája volt. Az udvar közepén két XVI. századi kút található. 1485-ben a Nagytanács új ceremoniális díszlépcső építését határozta el; a lépcsőt egy egyenes tengely köti össze a Porta della Cartával, méltó bevonulást kölcsönözve a Piazzettáról az épület szívébe. 1567-ben az Óriások Lépcsőjét  - ahol egyébként a dózsék koronázása történt – Sansovino két kolosszális szobrával, Mars és Neptunusz alakjával díszítették, melyek Velence tengeri és szárazföldi hatalmát szimbolizálták (innen a lépcső elnevezése is). A szenátus tagjai a kormányzati gyűlések előtt a Szenátorok Udvarában gyülekeztek, mely az Óriások Lépcsőjétől jobbra található.

Az évszázadok során a tűzeseteknek, szerkezeti hibáknak, szivárgásoknak köszönhetően a Dózse-palotát számtalanszor átépítették, felújították, szinte nem volt olyan pillanat, amikor valamilyen munkálatok ne folytak volna az épületen. A XIX. századra az épület ismét olyan leromlott állapotba került, hogy halaszthatatlan lett felújítása. Az ekkor helyükről elmozdított homlokzatot díszítő műalkotások – melyeket másolatokkal váltottak fel – egy erre a célra elkülönített helyre, az ún. Museo dell’Opera termeibe kerültek. A XIV-XV. századi remekműveket letisztították, restaurálták és itt kiállították. A többi között oszlopok, oszlopfők, szobortöredékek, jelentős építészeti és díszítőelemek láthatók itt.

Azok a lakosztályok, ahol a mindenkori dózse lakott, a Rio della Canonica – az épület vízi bejárata –, a jelenlegi Arany Lépcső és a Szent Márk bazilika apszisa közti területen volt. Az 1483-as hatalmas tűzvész során ez a rész nagyrészt elpusztult, így jelentős felújítások voltak szükségesek, melyekkel 1510-re készültek el. Ez egy tekintélyes, bár nem túl nagy terület, tekintettel arra, hogy az Arany Lépcsőhöz közel eső szobáknak vegyesen magán, illetve állami rendeltetése volt. A privát apartmanok, ahová a nap végén a dózse az államügyek elintézése után visszavonulhatott pihenni, családtagjaival étkezni, saját bútorokkal volt berendezve (melyeket saját házából hozatott ide, s halála esetén azonnal az újonnan megválasztott dózse saját bútoraira cserélték). S hogy melyek voltak ezek a termek?

A Skarlátvörös Terem valószínűleg a dózse tanácsosainak vörös színű köpenyéről kapta elnevezését, akik bebocsátásuk előtt itt várakoztak. A faragott mennyezet és Andrea Gritti dózse címere eredeti. A falat díszítő egyik freskó Tiziano, a másik Giuseppe Salviati munkája. A „Scudo-terem” nevét onnan kapta, hogy itt volt kiállítva az éppen regnáló dózse címere, miközben ő maga audienciát tartott. A jelenleg is látható címer Ludovico Maniné, aki a Köztársaság utolsó dózséja volt, amikor a franciák 1797-ben elfoglalták a várost. Egyébként ez a Dózse lakosztályai közül a legnagyobb; egész szélességében fut át a palota ezen szárnyán. A csarnokot fogadóteremként használták, melyet földrajzi térképekkel díszítettek, így hangsúlyozva Velence egykori dicsőségét és hagyományait. A terem közepén látható két földgömb is e korból származik: az egyik az eget, a másik a Föld felszínét ábrázolja.

A Stucchi vagy Priuli szoba kettős elnevezése egyfelől a boltozat és a lunetták szép stukkó-díszítéséből adódik, melyet Marino Grimani dózse (1595-1605) idején készítettek, másrészt az Antonio Priuli dózse idejéből való (1618-23) címer miatt, mely a kandalló fölött látható. A falak és a mennyezet stukkó díszítései későbbiek. Itt látható egy III. Henrik francia királyt ábrázoló festmény is, mely valószínűleg Tintoretto alkotása. A Pajzs Terem mellett a Filozófusok szobája látható, mely nevét a tizenkét ókori filozófust ábrázoló festményről kapta, melyet a XVIII. században helyeztek el itt, de később ezeket allegorikus alakokra és dózsékat ábrázoló portrékra cserélték. Itt látható Tiziano Szent Kristófot ábrázoló freskója. A Corner-szoba Giovanni Corner dózsét (1625-29) ábrázoló festményekről kapta a nevét.

Az Intézményi Termek közül a legfontosabb a Négyzetes Átrium, mely egyfajta váróteremként szolgált több különböző teremhez. A dekoráció a XVI. századból, Girolamo Priuli dózse idejéből való, akinek alakja feltűnik Tintoretto mennyezeti festményén. A Négy Ajtós Terem – mely nevét a négy keleti márvánnyal keretezett ajtóról kapta – még fontosabb helyiségek „előszobájaként” funkcionált. A terem díszítése Andrea Palladio munkája, de olyan mesterek műveivel is találkozhatunk, mint Tiepolo, Tintoretto, vagy Tiziano. A Teljes Tanács Termének (ahol a szenátus teljes számában gyűlt össze) előcsarnoka a külföldi delegációk és követek váróterme volt; a központi freskó Veronese munkája, míg négy további festmény Tintorettotól származik. A Tanácsterem díszítése – ahol a szenátus munkájának előkészítésén munkálkodó Tanács gyűlt össze – szintén Palladio munkája, aki az 1574-es tűzvész után állította helyre a helyiséget. A falon Veronese és Tintoretto munkái láthatók.

A dózse felkérésének eleget téve a szenátorok a Szenátusi Teremben (más néven Sala dei Pregadi) gyűltek össze; ennek a teremnek a legfontosabb alkotása Tintoretto Krisztust ábrázoló festménye. A Dózse-palota leghíresebb helyisége a Nagy Tanácsterem, mely nem csupán az épület, de egész Európa egyik legnagyobb terme, itt ülésezett a Velencei Köztársaság Nagytanácsa (az állam legfontosabb politikai hatalma). Az 1577-es tűzvész után újjáépült, s olyan nevek díszítették, mint Veronese, Jacopo és Domenico Tintoretto (apa és fia), míg a dózse trónja mögötti falon a világ leghosszabb vásznán Tintoretto ’Il Paradiso’ című alkotása látható. Emellett további termeket is megcsodálhatunk, így a Tízek Tanácsának Termét, az Iránytűk Szobáját, a Quarantia Civil Vecchia Termét, a Guariento Termet, a Tengerészkapitányok Termét és még másokat.

A Dózse-palota története során mindvégig börtönként is funkcionált, egészen pontosan voltak benne zárkák is. A XII. század előtt csupán néhány cella volt az épületen belül, de a XIII-XIV. században egyre több zárkát alakítottak ki a déli szárny földszintjén. Ez 1540 körül, a keleti szárny építése során újra változott. Az állandó sötétség, nyirkosság és elszeparáltság miatt ’pozzi’, azaz ’kutak’ elnevezéssel illették e cellákat. 1591-ben újabb zárkák épültek a keleti szárny felső emeletén. Elhelyezkedésük miatt – közvetlenül a tető alatt alakították ki őket – Piombinak (vezetékek) nevezték a fogda e részét. A tetőt borító lemezek télen nagyon lehűltek, nyáron átforrósodtak, kegyetlen körülményeket teremtve az itt fogvatartottak számára. A Piombi egyik leghíresebb foglya Giacomo Casanova volt, akinek 1755-ben a tetőn keresztül sikerült megszökne a börtönből.

A Dózse-palotán belüli régi börtön egy idő után szűkössé vált, újabb építése vált szükséges, melyet a Rio de Palazzo csatorna túloldalán alakítottak ki. Az új börtön épületét a Sóhajok-hídja köti össze a Dózse-palotán belül a régi börtön kihallgatási szobáival. A teljesen zárt híd 1600-14 között épült Antonio Contino mester munkájaként, s belül két egymástól elkülönülő folyosó vezet át rajta (ebből ma a látogatók csak az egyiket használhatják). A híd híres elnevezése Lord Byronnak (XIX. sz.) abból a feltételezéséből ered, hogy a rabok a kis ablakokon át kitekintve, itt sóhajtottak fel, utoljára látva Velence szépségét és a szabadságot, mielőtt celláikba kísérték őket. Az új börtönépület egyszersmind sokkal jobb körülményeket (világosabb és levegősebb zárkák) is teremtett a foglyok számára, mint a régi börtön, a Pozzi és a Piombi cellái. Az új zárkák mellett újabb adminisztratív helyiségeket is kialakítottak itt.

A Dózse-palotához egy véres rejtély is kapcsolódik: ha jól megnézzük, feltűnhet, hogy az egységes, gyönyörű oszlopsorral büszkélkedő épület 9. és 10. oszlopa más színű, mint a többi. Ezek vörös márványból készültek, s a hagyomány szerint itt hirdették ki a halálos ítéleteket. A helyi lakosok babonából még ma sem mennek át a két oszlop között. Az elítélteket viszont egy utolsó lehetőséggel kecsegtették, miszerint a kivégzést megúszhatta az, aki a palota lagúna felőli részének harmadik oszlopa körül végig tudott sétálni leesés nélkül.

Az elkeseredett próbálkozások nyomai még ma is látszanak a kikopott oszlop mellett, de a kísérlet soha senkinek nem sikerült. Az udvari termek közelében van egy stilizált „oroszlánfejű postaláda” is, melyet az adóelkerülők elleni névtelen feljelentések számára tettek ki a következő szöveggel: „Titkos feljelentés bárki ellen, aki eltitkolja a kedvezményeket és szolgáltatásokat, vagy összejátszik az azokból származó valós bevételek elrejtésében.”

Etédi Alexa