Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.      – Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas … van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast – már szinte csak magának beszélt –, sólymot, császármadarat… Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.

     – Melyikeket? – kérdezte suttogva Jozsó.

     – Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el se megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatalkoromban egyet se láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni… amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni… – Legyintett. – Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniök. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: „Megjött a szerencsém!” S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik a „ronda szakállast, aki gólyát lőtt”. Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.

     – Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?

     – Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.

     Jozsó felkiáltott:

     – Ott egy gólya!

     A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.

     – Nem gólya az. Gém – mondta Gyuszkó.

     – Honnan tudod? – kérdezte Öregapó.

     – Nem tudom – mondta Gyuszkó –, de nem gólya.

     – Jól látod – bólintott Öregapó. – Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.

     Lent a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.

     – Hová lettek vajon?

     – A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.

     – Kár, hogy nem láthatod őket – mondta Jozsónak Gyuszkó –, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!

(Lázás Ervin: Öregapó madarai című könyvből)