MAJÁK

A maja civilizáció egy Közép-Amerikában élt prehispán civilizáció, amely főleg a kifejlett írásmódjáról, művészetéről, monumentális építészetéről, valamint a matematikai és asztronómiai ismereteiről híres. A legjelentősebb ősi amerikai civilizáció volt.

A térképen Panama City után nem Guatemala következik, én egy két és fél órás repülőúttal most mégis átugrottam Közép-Amerika nagy részét. Ne aggódjanak a Nicaragua- és Costa Rica-rajongók, hamarosan ezek az országok is sorra kerülnek. Csak arról van szó, hogy nekem mindegy, hol vagyok, az ünnepeket velem töltő magyar látogatómat viszont a kontinensnek ez a darabja érdekelte. A választásába egyébként sem nagyon lehetett belekötni, mivel Észak-Guatemala és Dél-Mexikó minden bizonnyal Közép-Amerika legérdekesebb, kulturális, történelmi és természeti kincsekben egyaránt leggazdagabb része.

Hiába követték egymást a civilizációk Dél-Amerikában, a legtöbb laikus ma csak az inkákról hallott. Bár nem ők voltak a legérdekesebb birodalom arrafelé, mivel a spanyolok megérkezésekor ők voltak a janik az Andok vonzáskörzetében, azóta is ők a legismertebbek.

Közép-Amerikában viszont hiába voltak éppen az aztékok a csúcson Hernán Cortés idejében, nem csak az ő nevük maradt fent, hanem a birodalmuktól délkeletre élő majáké is. Akik egyszerűen túl fontosak voltak ahhoz, hogy a nevük feledésbe merüljön.

Akárcsak az éppen polgárháborúzó inkák és az emberáldozataikba beleőrülő aztékok, a maják is leszálló ágban voltak a 16. század legelején. Azonban szemben a másik két kultúrával, a maják soha nem alkottak egységes, központilag irányított birodalmat. Dél-Mexikóban és Észak-Guatemalában (valamint a mai Honduras és El Salvador egy-egy kis darabján) csak kis városállamok működtek, amelyek hol háborúztak, hol összefogtak egymással. Az inka és az azték birodalmak szinte csak néhány évtizedig léteztek, míg a politikailag töredezett, kulturálisan viszont egészen egységes maja vidékek  közel 4000 éven át virágoztak, igaz, korszakonként váltakozó intenzitásal.

A speciális maja fejlődésmodellt, az egységesített birodalom hiányát alapvetően ennek a vidéknek a természeti környezete magyarázza. Szemben Amazónia vagy Kongó dzsungeleivel, a közép-amerikai őserdőben hatalmas városok épültek (a másik hasonló példa a világban Délkelet-Ázsia, például Angkor), amelyek külön-külön szépen fejlődtek, de mivel itt a mai napig lehetetlen fejlett úthálózatot kiépíteni, egységesítésre nem volt lehetőség.

Birodalomépítés és grandiózus hadjáratok helyett a majáknak volt idejük az élet fontos kérdéseivel foglalkozni. Az építészetet, a képzőművészeteket, a matematikát, a csillagászatot és a labdajátékot mind-mind magas fokon űzték. Kicsit sem túlzás azt állítani, hogy a maja a világtörténelem maroknyi valóban nagy civilizációja közül az egyik. Amely viszont balszerencséjére találkozott egy másik, hasonlóan nagy civilizációval, amely mindent megtett azért, hogy nemcsak elpusztítsa, hanem a nyomait is teljesen megsemmisítse.

Az amerikai kontinensen a majáké volt az egyetlen fejlett írás. Kódexnek nevezett könyvszerűségekbe írtak, ám köszönhetően a spanyol inkvizíció hatékonyságának, ezekből mindössze három darab maradt fenn máig.

A spanyolok nyilván szívesen tették volna a földdel egyenlővé a maja városokat is, de a nagy meleg elvehette a kedvüket, mert ezekből egész sok megmaradt. Guatemala és Mexikó határvidékén sok száz kisebb-nagyobb romváros hever szétszórva a dzsungelben, aminek köszönhetően még a leghíresebbekben sincs tömeg, ha az ember hajlandó négykor kelni és a reggel hatos nyitáskor ott toporogni a kasszánál.

Nincs baj az egyiptomi piramisokkal sem, de a régészeti maradványok igenis akkor néznek ki a legjobban, ha éppen felfalja őket a dzsungel. A maja városok leghíresebbikének, a guatemalai Tikalnak is csak a központi részén takarították le a fákat és nyírják rendszeresen a gyepet, a távolabbi templomoknak csupán a csúcsa kandikál ki az öt évszázad alatt rájuk nőtt növényzet alól. Sokból még ennyi sem látszik, és a természetbe teljesen beleolvadó, földdel és fákkal borított dombocskákat látva gyorsan világossá válik, hogy miért tudtak a régészek errefelé egészen a közelmúltig teljesen elfeledett és feltáratlan városokba botlani.

Én kevés lenyűgözőbb látványt tudok a világon, mint egy maja piramis-templom tetejéről nézni a láthatárig mindent beborító dzsungelt, a lombkoronát helyenként áttörő többi épületet, az ezek körül kavargó hajnali ködöt, és hallgatni a lent rikácsoló papagájokat és bőgőmajmokat. Ennek a varázsát még az sem tudja megtörni, ha a templom tetején az emberen kívül nincs más, mint egy békésen horkoló amerikai turista. Sőt, még az sem, ha maga az ember is olyan álmos, hogy amikor nekiveti a hátát a templom tetején lévő kis építménynek, néha percekre elbóbiskol.

Tíz évvel ezelőtt egyszer már jártam Tikalban, és kiváncsi voltam, hogy a látvány másodszorra is lenyűgöző-e, de az a helyzet, hogy nem változott semmit. Az viszont igenis változott, hogy a városokat emelő maják mai leszármazottai kiharcolták maguknak a jogot, hogy a helyszínen tisztelhessék őseik szellemét és isteneit, így Tikalban a templomok előtt ma már modern oltárok állnak, ahová a mai maják mehetnek majáskodni. Emberáldozat egyelőre még nincs.

A határ mexikói oldalán Palenque a leghíresebb romváros. Itt is jártam már egyszer 2003-ban, de hát istenem, senki nem fog belehalni, ha évtizedenként egyszer megnézi a talán leglátványosabb maja emléket. Palenque jóval kisebb, mint Tikal, a templomokra felmászva így jobban belátni az egészet, és mivel itt több faragás és dombormű maradt meg, közelről is többet látni.  A templommászás egyébként a maja romvárosok meglátogatásának legemlékezetesebb eleme: a tetejükről látni be a legjobban a környéket, felfelé kapaszkodva a túlméretezett lépcsőfokokon lehet lihegni, lefelé pedig a rémisztő meredeken oldalazva lépegetni.

Palenque annak ellenére volt lenyűgöző, hogy a hasonló nevű, a romoktól néhány kilométerre található kisvárosban 15 hónap legidegesítőbb képe fogadott. Nekem nem úgy tűnt, hogy a mai majákat különösebben foglalkoztatná őseik állítólagos jóslata a világ 2012 december 21-i végéről, az itt rajzó hippiknek viszont erről senki sem szólt. Én egyébként is nehezen viselem ezt a társaságot, őszintén hiszek a "hosszú haj = rövid ész" egyenletben, de ami Palenquében folyt, az őszintén és reménytelenül felháborított.

A december 21-i világvégére, a kisváros és a romok közötti mezőre szervezve tartotta dzsemboriját a Rainbow Family nevű globális hippiszervezet. Ezzel még nagy baj nem is lett volna, bár engem már a környéken látott, mocskos lábú, gusztustalan ruhájú arcok is idegesítettek, a vélemény- és ízlésszabadságnak megfelelően ezért még nem osztottam volna ki pofonokat.

A Palenque főutcáján mezítláb és félmeztelenül rohangászó, szerencsétlen maják piacát elvéve "kézműves" szarságokat áruló arcokat viszont remélem megnevelte az apukájuk, amikor színesre festett, amerikai rendszámú kisbuszaikkal hazatértek. Minél többet utazok, annál inkább meg vagyok győződve, hogy a legnagyobb bunkók, a helyiekkel legkevésbé tisztelettudó arcok mindig azok, akik a legtöbbet papolnak egymás szeretetéről.

A Tikalon és Palenquén kívül errefelé található számtalan maja romból korábban még egyet sem láttam, most még háromra volt idő. A guatemalai oldalon a tópartra épült, békés Yaxhára, Mexikóban pedig a folyóparti, közúton megközelíthetetlen Yaxchilánra, ahol alaposan el lehetett gondolkodni azon, hogy szegény maják mennyit szívhattak az építkezéseikkel.

Az inkákról viszonylag köztudott, hogy a kerék ismerete nélkül, csak a néhány tucat kilót elbíró lámáik segítségével kellett komplet városokat emelniük. A majáknak viszont még lámájuk, sőt, semmilyen teherhordó állatuk nem volt, így kénytelenek voltak mindent puszta kézzel, görgőkkel és emelőkkel megoldani.

A trópusi környezet ugyan sokat dob a maja romokon, viszont cserébe nagyon hatékonyan pusztít minden egyéb alkotást, amit a spanyolok véletlenül meghagytak. A maják festészetéből például szinte semmi nem maradt, és itt a szinte az jelenti, hogy egyetlen épületbelsőn kívül gyakorlatilag mindent megevett a pára és a penész. Ez az egyetlen épület a ma Mexikóban található Bonampakban van, ahol a tetőn keresztül becsordogáló esővízből kicsapódó kalcium karbonát az évszázadok során védőréteggel vonta be a freskókat.

Szépen kifestett helyiségeket mindig valami Sixtus-kápolnájának kell hívni, és mivel a bonampaki épület nagyon szépen van kifestve, egyértelmű, hogy ez a maják Sixtus-kápolnája.

A majáknak még egy saját színük is volt, a majakék, ami még 1300 évvel a festmények elkészülte után is majdnem olyan türkizesen fénylik, mint újkorában. Sokáig már nem fog, a hetven évvel ezelőtti újrafelfedezés után készült fotókon a bonampaki freskók sokkal jobban kivehetők, mint ma, és hiába az óvintézkedések – a fejre tolt napszemüveg is tilos, nemhogy a vakuval fényképezés –, nem valószínű, hogy még túl sokáig bírnák.

Egy hetet szánni a majákra körülbelül olyan sértés, mint hét nap alatt elintézni a teljes judeokeresztány kultúrkört, Jerikótól Rómáig. Én ennyire nem vagyok tahó, és igyekezni fogok, hogy még ezen az úton járjak erre.

( FORRÁS : 2012.12.26. 04:31 |  Bede Márton )