Aki úgy gondolja, hogy a hazai hegycsúcsok már nem nyújtanak elég kihívást, és magasabbra törne, nem is olyan messze kínálja magát a Magas-Tátra. A 2452 méteres Nagyszalóki-csúcs jó indítás: átlag kondival teljesíthető, de aki felmászik rá, megtanulja tisztelni.
A július ugyan nem a Magas-Tátra legjobb hónapja a hektikus időjárás miatt – a szeptember általában kiegyensúlyozottabb –, de valahogy mindig úgy alakult, hogy ebben a hónapban támadtuk meg a Nagyszalóki-csúcsot. A hegytetőt első két fiammal már megjártuk 2011-ben és 2015-ben, most a legkisebb váltotta meg jegyét a magashegyi túrázás káprázatos, de veszélyes világába.
A Nagyszalóki-csúcs (a fenti képen a középső, szlovákul Slavkovský štít) azért jó belépő a 2500-as csúcsokkal megszórt Magas-Tátrába, mert aránylag egyszerű felgyalogolni rá, de mégis azt a csúcsélményt hozza, mint a nehezebb csúcsok. Egy hosszabb, kőlapokkal borított szerpentin és egy még hosszabb köves gerincút visz fel rá, kevés kitett, veszélyesen szakadékközeli szakasszal. Mászni, azaz inkább úgy mondom, hogy a kezeket használni nem kell. Tehát bárki, közepes kondival felbaktathat kb 4 óra alatt az 1200 méter szintemelkedést tartalmazó ösvényen, és 3-4 óra alatt vissza is ér.
Azért totál kezdőként nem indulnék neki egyedül, vagy hasonszőrű amatőrökkel a Nagyszalóki-csúcsnak. Méghozzá azért nem, mert több kockázata is van, amire ha nem készül fel a túrázó, nagyon megszívhatja. A csúcsrégióban 10 fok alatti a hőmérséklet általában nyáron is, és percek alatt lecsaphat a vihar. Bőrig ázva, csattogó villámok között, süvítő szélben nem vidám az ereszkedés a hegyről a vizes, csúszós köveken - lábtörés, ficam, villámcsapás mind bejátszhat. Ha leszáll a köd, vagy az esti sötét, odafent könnyű letévedni a jelzett útról, és olyan helyre keveredni, ahonnan aztán se előre, se hátra.
Mi most hárman indultunk neki, eljött legnagyobb fiam is, aki már a háromezres hegyeket ostromolja. Tapasztalat szerint az ilyen egycsúcsos túrákra úgy jó eljönni, hogy egyik nap reggel indulunk, 5 óra alatt kényelmesen odaérünk a kocsival a Magas-Tátra melletti szállásunkhoz kora délutánra. Amikor ott vagyunk, eldönthetjük, hogy aznap vagy másnap reggel indulunk a csúcsra, mikor alkalmasabb az időjárás.
A jelen esetben délutánra felhős-napos időt ígért a meteorológia a csúcsra, esőt nem. Tehát felhúztuk a bakancsot, és beálltunk a kocsival az ótátrafüredi (Stary Smokovec) parkolóba, ahol rögtön legomboltak rólunk 5 eurót a parkolásért.
Ótátrafüredről indul a csúcsra vezető, kék jelzésű turistaút, amit egyébként Weisz útnak is neveznek. Az út első szakasza egy elég randa szekérút, amit én ki szoktam kerülni az üdülőfaluból a Tarajkáig (Hrebienok turistaközpont) közlekedő siklóvasúttal, vagy inkább felsétálok kényelmesen a sínek melletti úton, és onnan a piros jelzésű Magisztrálén érem el a Weisz utat. A sikló ára borsos, a 3 kilométeres, öt perces útért 10 eurót kell kicsengetni (gyerekek után 8-at), bónuszként általában zsúfolt kocsiban állva lehet együtt izzadni másokkal. Szóval inkább a séta.
A Tarajka az utolsó hely, ahol a Nagyszalókira menet vizet-üdítőt-kávét-egyebet lehet magunkhoz venni, van büfé több is, meg szuvenírárus egy csomó a siklóval kiránduló könnyűturistáknak. A Hrebienok (Tarajka) olyasmi a könnyű sétát tervező nyugdíjas vagy családos kirándulóknak, mint nálunk a Normafa. Felvisz a tömegközlekedés, be lehet andalogni a széles úton a Nagy-Tarpataki-völgy szájához, elmajszolni egy sütit, meginni egy kólát, aztán szépen levasutazni. Ez se rossz program, de még kóstolónak is kevés.
Kommentáld!