Valahányszor Szlovákiában, a Magas-Tátra felé vezetett utunk és a távolban megláttuk a Kriván jellegzetes formáját megjegyeztük, hogy egyszer az életben ezt a hegyet mindenképp szeretnénk megmászni. Teltek múltak az évek és az ábrándozást végre a cselekvés követte, hisz eljött az idő, a tegnapi napot túrázás céljából a szomszédoknál töltöttük.
Hajnalban indultunk, mivel a kicsit több, mint 200 km-es út távolságban nem sok, de autópálya híján időben ez mégsem kevés. Még a 8 órát sem ütötte el óránk mutatója, mikor mi már a hegy lábánál lévő parkolóban (jó, ne túlozzunk, egy nagyobbacska sávszélesítés a hegyi út mentén, melynek ára 5,9 EUR/nap) készültünk az útra és bújtunk bakancsba/vettük magunkra még pár réteg ruhát. Bár csak szeptember végét írjuk a Tátra lábához vezető úton – amikor már feltűnt előttünk úti célunk – konstatáltuk, hogy bizony idén a télapó igen korán megrázta szakállát, hisz a komplett hegy fehér sapkát öltött. A tény nem sok jóval kecsegtetett túránk eredményessége vonatkozásában, de bízva abban, hogy a küldetés nem lehetetlen nekivágtunk.
Induláskor hideg nem volt, de párás, nyálkás időben kezdtük meg a kapaszkodást és reméltük, hogy mire 11 óra magasságában már a célunk látótávolságon belülre kerül, eloszlanak majd a fellegek, felszárad a pára és talán melengető napsugarakban haladhatunk. Azt hiszem nem kell mondanom, nem így történt…
A Krivánra alapvetően két út vezet. A kék turistaút egy déli gerincen át éri el a csúcsot, míg a zöld egy délnyugati, hosszan elnyúló meredeken. A parkolóból mindkettő egy pirossal jelölt úton közelíthető meg, a kék egy hosszabb, a zöld egy rövidebb séta után. Célunk eléréséhez mi a kék jelzést választottuk felfele irányban és az volt a terv, hogy a csúcsot elérve a zöldön jövünk vissza. Ha valaki ide tervezi az utat annak én ezt a felosztást javaslom, mivel a kék rövidebb, bár meredekebb (így felfelé kevésbé fáradtan lehet haladni), míg a zöld hosszabb de lankásabb (lefelé jönni sosem jó, de ha már választani kell inkább így, mint meredek sziklákon szökdécselve, bár természetesen szikla mindkét irányba van, sőt, nagyjából csak az).
A piros útvonalon át tehát a kék felé fordultunk és megindultunk felfelé. A Tátra gyönyörű természeti képződmény bár nekünk a kezdetektől fogva nem ezt az arcát mutatta. Kezdetben csak a köd szitált, az útvonal felhőbe burkolózott így mi a vizuális élmény nélkülözése mellett hagytuk magunk mögött a métereket bízva abban, hogy fent talán már jobb lesz. Utunk során először a magas növésű fákkal borított erdőt hagytuk magunk mögött (már ami megmaradt belőle a jó pár éve erre járó vihar után) majd a törpe fenyvesek következtek végül a nagy semmi, csak a kövek. Mentünk, mendegéltünk és az idő csak romlott. Gyártottuk a különböző forgatókönyveket és arra jutottunk, ha már itt vagyunk legalább a zöld és kék útvonal találkozásáig feljutunk, aztán lesz ami lesz, ott még kitalálhatjuk hogyan tovább. A szitáló ködöt közben az eső váltotta, volt, hogy igen intenzíven jött az égi áldás, de mivel nem vagyunk mi cukorból, hogy elolvadjunk szakadatlan meneteltünk (megjegyzem a párás levegő nem csak optikailag rossz, hanem élettanilag is. Egyszerűen hiába veszed a levegőt intenzíven mégis szinte fullaszt, továbbá izzadni sem tudsz rendesen, mert nincs hova, ráadásul az aláöltöző sem segített a párologtatásban, hisz az meg csupa víz lett az út végére a csapadék miatt).
Kommentáld!