Angyali üdvözlet (1472-1475 körül)

„A ma Firenzében található Angyali üdvözlet szerzõsége szerint számos vitának volt a tárgya. Egyesek úgy vélték, Ghirlandaio keze alól került ki, mások Leonardo da Vinci fiatalkori mûvét látták benne, amelyet közvetlenül Verrocchio mûhelye elhagyása után festett. Ez a ma általánosan elfogadott feltevés tûnik a legvalószínûbbnek, ha figyelembe vesszük, hogy a kép számos részlete magán viseli Leonardo da Vinci stílusjegyeit. A párizsi Louvre-ban található Angyali üdvözlet is régóta ellentmondásos a szerzõ kilétét illetõen, azonban a firenzei képpel ellentétben a kérdés még mindig nem eldöntött. Egyesek szerint a kép Lorenzo di Credi ecsetje alól került ki, mások Leonardo da Vincinek tulajdonítják. Kezdetben a kis Angyali üdvözlet a predellára, azaz az oltár alsó részére volt szánva, amelyen di Credelli dolgozott, aki Leonardóhoz hasonlóan Verrocchio mûtermében tanulta a festészetet. Legvalószínûbbnek az a feltevés látszik, hogy a kép a két fiatal festõ keze alól került ki. A távolban látszódó megkapó, azúrkék táj szerzõje valószínûleg Leonardo da Vinci." (Híres festõk)

Zenész képmása (1475 körül)

„A Zenész képmása Leonardo egyetlen férfiportréja. A mellény és a zeneszerszámot tartó kéz befejezetlen, az arca rendkívül kifejezõ.”
(Romei)

Madonna Benois (Madonna virággal) (1475-1478)

„A Madonna Benois Leonardo egyik elsõ munkája, amelyben a fiatal mûvész már teljes egészében megmutatja stílusát. Ez az az idõszak, amikor a festõ befejezi tanulmányait Verrocchio mûhelyében. A nagyon fiatal, szinte kislányos Madonna nevet, és gondtalanul játszik fiával. A Gyermek arca viszont rendkívüli figyelmet és koncentráltságot fejez ki, ami a csecsemõkre jellemzõ, amikor valami számukra új dolgot fedeznek fel. A Madonna és a Gyermek motívumának ez az ábrázolási módja teljesen új és eltér a két figura bemutatásának akkoriban uralkodó szigorú sémájától. A Madonna viselkedése itt annyira természetes, hogy minden anya könnyen azonosulni tud vele és érzéseivel. Ily módon Leonardo eléri, hogy az emelkedett vallási témájú kép hozzáférhetõ lesz mindenki számára, de ez a vallásosság a legegyszerûbb hétköznapi élethez kötõdik.” (Híres festõk)

Szegfûs Madonna (1478-1481)

„A Madonna piros szegfûvel szerényebb és talán kevésbé spontán mû. A Gyermek rajza azonban ugyancsak nagyon dinamikus, de talán kevésbé realista. A kompozíció összetettebb. A háttérben megjelennek a gyönyörû, sfumato technikával festett hegyek. Ámulatba ejtõ az Istenanya köntöse drapériájának a gazdagsága, hajfestésének a módja, valamint bal kezének szinte tökéletes szobrászi modellálása.” (Híres festõk)

Sziklás Madonna (1483-1486)

„A Sziklás Madonna Leonardo da Vinci elsõ képe, amelyet milánói tartózkodása alatt festett. Azzal a céllal készült a mû, hogy majd a milánói San Francesco Grande templom Szeplõtelen Fogantatás kápolnájának a szárnyas-oltárát díszítse. A barlang témája mindig lenyûgözte az olasz mestert. Szerinte a barlangok sajátos geológiai zsigerek, amelyekben a "fortélyos természet" elhelyezte hatalmas és titokzatos szervezetét. Elõször a Sziklás Madonna címe így hangzott: Madonna a Kisdeddel, Keresztelõ Szent Jánossal és az angyallal. A kép hátterében gleccserekre emlékeztetõ hegyek láthatók, , ami a természet végtelenségét hivatott jelképezni - minden valószínûség szerint ez a kép igazi témája. A mûvész ugyanennek a témának még egy verzióját elkészíti, amely ma a londoni National Gallery tulajdonát képezi.” (Híres festõk)

Hermelines nõ (1485-1490)

„A Hermelines nõ a lengyel irodalomban Nõ menyéttel, vagy Nõ menyétkével címen is szerepel, Leonardo da Vinci elsõ milánói tartózkodása alatt készült második (a Zenész portréja után) portréja. A kép a milánói nagykövetnek, Lodovico Sforza kedvencének a lányát ábrázolja. Leonardo da Vinci mesterien fejezte ki az ábrázolt figura belsõ gazdagságát. Kiérzõdik a nõ energiája, határozott és erõs karaktere. Egyszerre eleven és félénk, mint a fehér menyét, amelyet a kezében tart. A gyönyörû nõ finom ajkán megjelenik - a más képekrõl már ismert - alig észrevehetõ, titokzatos mosoly.” (Híres festõk)

Madonna Litta (Madonna és a gyermek Jézus) (1490-1491)

„Sok Istenanya - kép maradt ránk, amelyeket több-kevesebb valószínûséggel Leonardónak, vagy valamelyik tanítványának tulajdonítanak. Ilyen a leningrádi Ermitázsban õrzött Madonna Litta. A festésmód száraz és kemény, a ruhán a kék és piros üti egymást. De ahogy Mária a fejét félrehajtja, a bájos, finom mozdulat a hozzáértõk szerint csak Leonardótól telhetett. Annál inkább, mert egy rajza egészen hasonló tartású fejet ábrázol.” (Richard Friedenthal)

„Lodovico Sforza 1494-ben megrendel Leonardonál egy képet, amely az Utolsó vacsorát ábrázolja. Azt szeretné, ha a mû a milánói Santa Maria delle Grazie templomba kerülne. A mûvész 1495-ben lát munkához. Az asztal egyik oldalánál ülõ apostolok hármas csoportokban, Krisztus két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Közöttük van Júdás is (Krisztustól balra a harmadik), ami meglehetõsen bátor döntés volt abban az idõben. Júdást ugyanis az asztal végén, Krisztustól és a többi tanítványtól távol szokták ábrázolni. A festõ a vacsora legdrámaibb pillanatát ábrázolja, amikor Krisztus az apostolokhoz fordul: „Bizony mondom néktek, egyiktek elárul” (Szent Máté Evangéliuma 26,21).” (Híres festõk)

„Leonardo valószínûleg három évig, 1495 és 1498 között dolgozott rajta. A hagyományos, gyors falfestési technika, az ún. freskófestés volt akkoriban elterjedve, Leonardo azonban nem ezt, hanem egy sokkal rugalmasabb módszert alkalmazott. Olyan festéket használt, amely rendszerint fafelületeknél volt szokás. Az eljárás nem bizonyult megbízhatónak, és a kép hamarosan elkezdett leválni a falról.” (Híres festõk színes arcképcsarnoka)

„János a Mester nagy szivén pihen, E tiszta sziven, e csöndes sziven pihen, de lelke a holnapra gondol, S fiatal arca felfõs lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felõl a fuvalom Hûsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedezve néz a mécsvilágra, Péter zokog, és árvább, mint az árva, Júdás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az õ órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derûs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg, S megszegi az utolsó kenyeret.” (Juhász Gyula: Az utolsó vacsora)

Mona Lisa (1503-1506)

Mona Lisa

Idõsebb a sziklánál, amelyek között ül; 
Miként a Vámpir, 
Sokszor meghalt, 
És megtanulta a sír titkait; 
Mély tengerek búvára volt, 
S elmerült napjaik maga köré gyûjtötte; 
Különös kelmékre alkudott Kelet kalmárjaival; 
Mint Léda, 
Anyja volt a trójai Helénának, 
És mint Szent Anna, 
Anyja volt Máriának; 
S mindez neki annyi volt, 
Mint a lantok és fuvolák hangja; 
S nem él, 
Csupán az élveteg finomságban, 
Mely formába öntötte a változó vonalakat, 
S a kézre és szemhéjra színt lehelt.

- Walter Pater - (Vajda Endre fordítása)

„Ki ne ismerné Giocondá-t, Leonardo remekmûvét, amely talán az egész festészet történetének legismertebb alkotása. Gioconda arca a közösségi emlékezet része, ismert az egész világon, másolták, fényképezték, karikatúrákat készítettek róla és sokszorosították ezerszámra. Mindezek ellenére megõrizte titokzatosságát, megfejthetetlen titkát, amely úgy fedi el ezt a képet, mint a sûrû köd az õszi tájat. Nem az itt a legfontosabb, hogy igaza van-e Vasarinak, aki úgy véli, felfedezte, hogy Leonardo egy bizonyos Francesco Giocondo-nak a feleségét ábrázolja, és nem az a fontos, hogy a mögötte elterülõ táj Toscana, Lombardia, vagy egy teljesen a festõ által kreált táj. A legérdekesebb kérdés annak a kapcsolatnak a feltárása, ami az elsõ képsíkban levõ figura és a mögötte látható természet között megfigyelhetõ. Ezen a képen is megtalálható a Leonardo da Vincire oly jellemzõ sfumato. Ez a természet rejtélyes erõinek jelenlétét hivatott kifejezni, amelynek hatalmát az ember kizárólag csak észlelheti, de képtelen ésszel felfogni. Leonardo folyamatosan kutatja az ember helyét a világban. Az egyik lehetséges választ a mûvész talán Mona Lisa egyedülálló mosolyával fejezi ki. Gioconda arcáról paradox módon megfontolt választékossággal teli bölcsesség sugárzik, amelybe azonban nyugtalanság is vegyül.” (Híres festõk)

Szent Anna harmadmagával (1508-1510)

„A Szent Annát harmadmagával ábrázoló képet a firenzei szervita kolostorba szánták. Leonardo da Vinci életrajzának megírásakor Vasari a következõképpen szól a kép korabeli fogadtatásáról: „Leonardo hosszabb ideig volt ott a kolostorban úgy, hogy nem kezdett el festeni, majd végül egy kartonra megfestette Szent Anna, a Szûzanya és a kisded képét. A kép csodálatra késztetett minden mûvészt, amikor pedig kész lett, jöttek férfiak és nõk, idõsek és fiatalok, akik két napon keresztül Leonardo szobáját látogatták, mintha ünnep lett volna az, hogy megtekintik azt a csodálatosan szép mûvet.” A "londoninak" nevezett befejezetlen vázlat néhány évvel korábban készült, mint a fentebb ismertetett kép. A Szent Családot ábrázolja a gyermek Keresztelõ Jánossal.” (Híres festõk)

Keresztelõ Szent János (1513-1516)

„A Keresztelõ Szent János Leonardo da Vinci utolsó remekmûve, amelyet halála elõtt három évvel festett. A szent megvilágított alakja a homályból bukkan elõ. Nehéz meghatározni a ráesõ fény forrását. Sõt mi több, a figura rajza észrevehetetlen, ebbõl eredõen a kontúrjai megfoghatatlanok. Kétértelmû, hermafrodita jellegû, rejtélyes küllemû figurát ábrázol a festmény. A mû szemlélõje szinte hipnotizáltan ingadozik, hogy férfit, vagy nõt lát-e. Leonardo da Vinci Keresztelõ János-a inkább emlékeztet a mûvész képzeletében született ephéboszra, és nem mint ahogy az Evangélium kívánja - aszkéta keresztény prófétára. Lényegében Keresztelõ Szent János az ideális, az átlagembernél tökéletesebb, ezért annak boldogtalanságától mentes, ideális embertípusról szõtt vágyak megtestesítõje.” (Híres festõk)