Tőkés László tusnádfürdői kijelentése, amely szerint Budapest vállaljon „védhatalmi státust” az erdélyiek felett, nagy felzúdulást keltett a román belpolitikában. Meglepő dolgot állítok: Tőkés szavai Budapestről és Bukarestből nézve egyaránt abszurdnak tűnhetnek. Tulajdonképpen felfoghatatlan, mire is gondolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke – ismétlem, ha Budapestről vagy Bukarestből nézzük.

Magam azt gondoltam még néhány éve is, hogy a székely autonómia belátható időn belül megvalósíthatatlan. Aztán gyakori látogatásaimon felfigyeltem a jelekre, változásokra. Először arra, ahogyan részben feltámasztották, részben megteremtették a saját zászlójukat. Észrevettem, hogy egyre több magánházra tűzik ki, bátrabb polgármesterek és önkormányza­tok pedig a büntetés kockázata mellett hivatalosan is vállalják a kék lobogót.

Most érkeztem vissza Tusnádfürdőről, és egyáltalán nem hiszem, hogy – amennyiben a Székelyföldre gondolt – Tőkés László túlságosan előreszaladt volna valamiféle közös igazgatás ötletével. Ő ugyanis nyilvánva­lóan járja a vidéket, és testközelből tapasztalja, amire mi, magyarországi utazók csak fokozatosan ébredtünk rá.

Teljesen mindegy, mit gondolnak Bukarestben és Budapesten, mert az autonómia legelőször is érzés dolga. Az önszerveződés azzal kezdődik, amit pristinai albánok magyaráztak nekem egy ízben: akkor nyertük el a szabadságot, amikor kijelentettük, hogy mi vagyunk itthon, nem a szerbek. Mi vagyunk több mint kilencvenszázalékos többségben, nem ők. És még el sem kezdtük a küzdelmet, de pontosan tudtuk, hogy máris győztünk. Székelyföld és Koszovó között nem a fegyveres incidens lehetősége teremt párhuzamot, normális ember ebben nem hisz, hanem a fenti alapvetés. Egyébként pedig lehetetlen, hogy egy magáról rendelkezni kívánó nemzeti közösséget olyasfajta 19. századi szöveggel nullázzanak le, hogy Románia nemzetállam, benne van az alkotmányban, és kész.

Lehet, hogy most benne van, de egyszer majd kikerül belőle.

Ha a székely településeken kiteszik a zászlókat, ha a saját sorsukról, adójukról, nyelvükről kívánnak rendelkezni, ehhez minden joguk megvan. Ha a székelyek leginkább a saját ügyeikkel foglalkoznak, jól teszik. Ha ugyanis hallatják a hangjukat, előbb-utóbb rákényszerítik a románokat, hogy ugyanazt birtokolhassák, mint az északír katolikusok, a dél-tiroli németek, a skótok. De ennek előfeltétele, hogy maga a közösség higgyen az autonómiában. Ez a legelső feltétel szerencsére már teljesült: szemmel láthatóan a székelység nagy része igényli az önrendelkezést.

Székelyföld a székelyeké. Nem Magyarország külső birtoka, nem Románia gyarmata. Ha viszont mindkét ország védnökséget vállal a hatalmas többségben magyarok alkotta terület felett, akkor méltányosan segítheti az ott élők helyzetét. Ennél többet nem tehet, de ne is tegyen. Ha a helyiek auto­nómiát szeretnének, az még nem a törvények megszegése. Az sem, ha saját szimbólumaikat használják. Törvényszegés az, ha a hatalom semmibe veszi a többség akaratát és egy majdani, hivatalos népszavazás eredményét.

Hogy ma még sokan nem értik ezt az – egyébként nagyon is európai és modern – gondolatmenetet, nem baj. Mint mondtam, ott kell élni Csíkkarcfalván vagy Baróton ahhoz, hogy ne csak elhiggyük, de el is fogadjuk, hogy székelyek százezrei előbb-utóbb függetlenednek a román államhatalomtól.

Egyébként pedig olvasom, hogy Traian Basescu román elnök leplezetlenül Románia és Moldova egyesülésére célozgatott a napokban. Valamint hogy ő, a román államelnök „az ország iránti tiszteletből mandátuma jövő év végi lejártát követően moldovai állampolgárságért folyamodik”. Mi ennél jóval mértéktartóbbak vagyunk. Basescu elnök moldovai látogatása után mondjanak egyetlen indokot, amiért a székelyföldi magyarság ne kaphatná meg annak a töredékét, amit a román politikai elit magától értetődőnek tart Moldova ügyében. Mi nem beszélünk egyesülésről, de ideje felismerni, hogy elmúltak azok az idők, amikor az államhatalom székelyekkel packázhatott a saját városaikban, falvaikban.

Székely barátaink önrendelkezése – ahogyan tapasztalom – sokak szerint közelebb van, mint hinnénk. Dolgozni kell érte, nem vitatom, de nézzünk hátra egy pillanatra: tíz évvel ezelőtt a közbeszédben, a szimbólumhasználatban, a konkrét elhatározásban mennyivel hátrább tartott az ügy, mint manapság.

Ezért lesz székely autonómia – egészen biztosan. Nemhogy a mi életünkben, de belátható időn belül. Harcolni kell érte, szent igaz, de más útja egyszerűen nincsen a székelységnek, ha magyarként akar élni és megmaradni a szülőföldjén.

Szentesi Zöldi László

Magyar Hírlap