Balogh Boglárka,  2015. 10. 18.

A Tejo folyó torkolatánál fekvő várost, a legenda szerint Odüsszeusz alapította.

 

 

Belém torony

Lenézek a középkori Szent György várból, ahonnan a független Portugália első királya, Alfons Henrik 1147-ben kiűzte a mórokat, és bár elém tárul az egész város látványa, fogalmam sincs, merre induljak tovább.

Lisszabon óvárosában eligazodni szinte lehetetlen. A város legrégebbi kerületében, az Alfamában a kanyargós utcák, a szűk lépcsőházak, a színes éttermek és sikátorok között, úgy tartják, olykor-olykor még maguk a helyiek is eltévednek. Mikor másodjára is ugyanazon a sárga kápolnás téren lyukadok ki, mely a metropolisz tíz kilátópontjának egyikéhez vezet, feladom a térképböngészést, kérdezősködést, és elhatározom, hogy céltalan vándorlásba kezdek a hét dombra épült portugál főváros utcáin.

Az Alfama sikátorain sétálva végül úgy döntök, hogy felülök a legendás, sárga 28-as villamosra, ami a város legszebb és legeldugottabb részeit járja körbe, mindezt az 1936 és 1940 között a Santo Amaro által gyártott „Remodelado” kocsik hangulatával ötvözve, melyek Európa második legrégibb, menetrend szerint még közlekedő villamosai.

A megállóban egyedül várakozom, kovácsolt vas erkélyek magasodnak a fejem felett, az ablakokba, kiterített, tisztára mosott ruhák, a levegőben pedig a parázson sült sós szardínia illata. A híres portugál mázas csempe, az azulejo, szinte az összes ház oldalán feltűnik. A városrész - melynek neve arab eredetű, Alhamma, vagyis szökőkút - a mór uralom alatt a halászok és a szegények lakhelye volt, túlnyomó részben még ma is ilyen összetételű a lakosság.

Az 1755-ös nagy földrengés szerencsére itt nem pusztította el az épületeket, így a városrész a mai napig megmaradt festői girbegurba utcáival az egyik legkülönlegesebb látványosságnak. A sárga villamos, ami egy igazi hop-on, hop-off járat a maga több mint 30 megállójával, amelyet 37 perc alatt képes teljesíteni, végre megérkezik. A szűk, dimbes-dombos sikátorokon felkapaszkodva néha olyan közeliek a falak, hogy meg tudnám érinteni ha kinyújtom a kezem.

Az Alfama negyedet elhagyva a Baixa párhuzamos és egymásra merőleges utcái, tágas, egymásba torkolló terei, és divatos boltjai, kávézói mellett haladunk el, hogy ezt követően elérjük Lisszabon híres, több, mint 25O bárnak otthont adó szórakozó negyedét, a Bairro Altot. Innen már modern villamossal megyek Belémig, közvetlenül a Tejo folyó partján fekvő negyedig, hogy megnézzem a turisták által is oly kedvelt 16. századból származó Belém-tornyot, ami  Lisszabon ünnepélyes kapujaként évszázadok óta őrzi annak a kikötőnek a bejáratát, ahonnan a felfedezők útnak indultak.

Lassan délre jár, így átvágok a Jeromosok templomával szemközti parkon, hogy leüljek az egyik apró, helyi étterembe, aminek négy műanyagasztalából három már foglalt. Fejkendős öregasszonyok mutogatják egymásnak a piacról szerzett portékákat, kávét szürcsölve.

Az ország konyhaművészete rendkívül sokszínű, hisz a tenger közelsége, a hajdani gyarmatbirodalmak és néhai világkereskedelmi kapcsolatai miatt rengeteg étel, fűszer, recept részben vagy egészben távoli tájakról való. A turista Portugáliában gyorsan, könnyen ráérez arra, hogy a helyiek született ínyencek, és fontos szerepet játszik az életükben az evés. Bár számtalan ételkülönlegességet, illetve változatot ismernek, mégis van egy fogás, ami minden portugál közös kedvence - a bacalhau, vagyis a szárított, sózott tőkehal.

Én főételként a lisszaboni Gomes de Sá tálat kóstolom ma meg, mely burgonyakockákkal, hagymával, olajbogyóval és kemény tojással rétegezett specialitás. Ezután átsétálok az 18OO-as évek óta működő kis cukrászdába, a Pastel de Belém-be, hogy vegyek egy adag sütőből frissen kivett pastel de natat, vagyis cukros tojáskrémmel töltött, leveles kosárkát.

Portugália nem csak ínyencségek, és történelmi épületek hazája, de egy különleges zenei műfaj, a fado szülőföldje is. Az igazi fadot a helyiek szerint Alfamában, olyan eldugott kis helyeken kell keresni, ahol kézzel írott cédula hirdeti: Szerdánként és szombatonként fado.

Megvárom, míg beesteledik, és újra nyakamba veszem az óváros zegzugos utcáit, hogy felkutassam a Sao Miguel teret, amelynek közepén egy olyan kis kocsma áll, melynek fái alatt egész éjszaka muzsikálnak. Telt ház van, mire megérkezem, éppen szünetet tartanak. A gyertyákkal és lámpákkal kivilágított téren egyetlen hely maradt már csak szabadon, egy fiatal, hosszú hajú portugál férfi,  Adriano Sérgio mellett, akiről később kiderült, maga is zenész és gitárkészítő.

Ő avat be a fado titkaiba: „A fado a portugál nemzeti identitásunk szerves részét képező, melankolikus zenei műfaj, azt mondhatnám, egyfajta életérzés, ami az 1820-as években alakult ki, de gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A zenében megfigyelhetők mór behatások, illetve a középkori Provence trubadúr hagyományai. A fado – jelentése: végzet - líráját átszövi a portugál honfibú, a „saudade”, amit leginkább talán „fájdalmas vágyódás”-ként tudnék lefordítani, ugyanis a földrajzi felfedezések idején a hosszú tengeri utakra indulók lelkében állandóan konfliktusban állt a vidám mediterrán életérzés és a szentimentális fatalizmus, ezt segített enyhíteni a saudade, a keserédes vágyakozás. A 19. század végére a fado Lisszabon éjszakai életének meghatározó része lett, aminek mai szövegei a féltékenységről, és szerelmi csalódásról szólnak.”

Míg Adriano beszél, a zenészek visszatérnek a szünetről. A fadot, ami valószínűleg afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, általában hárman adják elő. Egy énekes (fadista), akinek melankolikus mondanivalóját kiemeli a 12 húros, mandolinszerű portugál gitár (guitarra), és akinek hangjához a spanyol akusztikus gitár (viola) szolgáltatja a ritmust. A villanyokat most már leoltják, és a szívszaggató muzsika kezdetét veszi. Adrianotól aznap este megismertem a fado történetét, másnapra pedig meghívást kaptam műhelyébe.

Gyönyörűen kel fel a nap Lisszabon felett, ahogy elhagyom a várost. Loures-ben járok, ahol egy kétszintes kertes ház emeletén van berendezve az Ergon gitárműhely. Adriano már vár, és egy forró kávé és paste de nata rituális elfogyasztása után máris legújabb büszkeségéről, a mahagóniból készült szépségről mesél. Ahogy mondja, ötéves korától kezdve farag, apjától tanulta a mesterséget, s bár világéletében gitárokkal és zenészekkel volt körbevéve, élete első remekművét egy jó barátja kívánságára készítette el csupán 4 évvel ezelőtt.

Adriano Sérgio

„Azt vallom, hogy az elkészült gitárjaimon egy életre szóló szakmai szerelem és elkötelezettség kell hogy tükröződjék, melynek célja a művészben megszólaló dallamok eszközbeli kifejezése. Szeretem megismerni a megrendelőimet, mert nem csak az számít, hogy az adott személy milyen zenét szeret, vagy milyen fából kívánja a gitárját elkészíttetni, de sokat elárul egy ember természetéről, az is, hogy milyen festményekért, vagy épületekért rajong.”

Adriano miután összeszedett minden szükséges információt, vázlatokat kezdett rajzolni, majd hungarocellből kifaragja a prototípust. Ezt követi a megfelelő fa kiválasztása, mesteri kifaragása, díszítése, lakkozása és felhúrozása. A kézzel készített, egyedi gitárok értéke függ a fa alapanyagtól, a szerkezettől, és az egyéni kívánságoktól is.

Adriano műhelyéből visszaautózom Alfamaba, felkaptatok a dombon, leülök a kilátók egyikébe, és lenézek a napsütötte, színes utcákra. Lisszabont egy sajátságos atmoszféra, melankólia lengi körbe, ami talán az elveszett nagyság és történelmi szerep miatti nosztalgiából ered.

Írta és fényképezte: Balogh Boglárka