A mult század negyvenes éveinek elején Sándor Móric gróf híres ifju volt már messze földön.

Nemcsak mint Bajna, Gyarmat, Somodor, Bia, Herceghalom örökös ura, de azért is, mert mindenki hallott már akkor csodálatos lovas dolgairól és vakmerő vadászkalandjairól.

Egyszer vadászni indult két fiatal emberrel, a környékről való két birtokossal. Az egyiket Járdánházi Tamásnak hívták, a másikat Bolyki Gáspárnak. Nagyon jó kedvük volt, mert tudták, hogy a fiatal gróf erdőségeiben tömérdek a vad.

Mielőtt az erdőbe értek volna, megtöltötték a puskáikat. Bizony abban az időben az is nehezen ment. Puskavesszővel kellett a puskacsőbe verni a töltést. Még pedig nem a mai kényelmes mód szerint. Ma már csak a kész töltényt dugjuk a puskacsőbe, akkor még külön kellett a puskaport, külön a sörétet leverni a csőbe vesszővel. A vesszővel aztán még fojtást is kellett a csőbe tömni kócból, miből, hogy annál gyorsabban röpüljön a sörét, a golyó.

Mikor elkészültek: csöndes, halk beszélgetéssel sétáltak az erdőbe. Néha el-elhallgattak. Lelküket megfogta az erdő varázsa s el-elandalodtak. Majd valami ragadozó madár szilaj szárnycsapkodása verte föl az erdő csöndjét, amire aztán puskadörrenés következett. Járdánházi gyönyörü lángbaglyot lőtt, Bolyki hatalmas vörösbundás rókát, ami ott bujkált előttük a bozótban. A grófnak nagyon tetszett a két fiatal vadász ügyessége. Dicsérgette is őket, hogy milyen jól céloznak, milyen jól lőnek.

- Jól van, nagyon jól van, - bólintgatott. - Szeretem, ha a magyar ember tud a fegyverrel bánni. Mert az olyan mindig kettőt számít.

Mind beljebb, beljebb haladtak az erdőbe. Sziklákon és bozótokon keresztül. Mindig óvatosabban, hogy minél kevesebb zajt csináljanak. Egyszer csak nagy tisztásra bukkantak. Körös-körül, a kivágott fákat sűrű bozót nőtte körül. Itt-ott karcsu, fiatal hajtások nyúltak föl a cserjésből. A bokrok között hűvös erdei patak kanyargott. Kimondhatatlanul kedves és szelid az ilyen erdei tájkép. A gróf, aki nagyon szerette a természetet, gyönyörködve nézegetett széjjel s be, az erdőbe, ami a tisztás túlsó oldalán folytatódott. A puskáját a földre eresztette és rája könyökölt, majd fölkiáltott:

- Oh! ti kis buta őzek!

Nevetve mutatott az erdő felé, amelynek alján őz-család legelészett. A gida, két kis őzikéjével gondtalanul tépte a füvet s körülrágcsálta a fiatal hajtásokat. A családfő pedig, az öreg őzbak, szép formás fejét magasan fölnyujtva, egyenesen szembe nézett a vadászokkal. Olyan volt, mintha őrt állana. Mintha vigyázna, hogy míg a többiek lakmároznak, addig megvédje őket, nehogy valami veszedelem megkörnyékezze. Okos, szelid szemének a tekintetéből semmi aggodalom, semmi félelem sem látszott. Bizalmasan nézett a vadászokra, mintha régi jó ismerősök volnának, akiktől nincs mit tartania.

A gróf mosolyogva nézegette. Tetszett neki a dolog. De a következő pillanatban fegyverdördülés reszketett be az erdő csöndjébe s utána a délceg őz rögtön térdre bukott. Már vonaglott a földön keserves, panaszos nyögéssel. A megsebzett őz jajgatása volt az, ismerte a gróf nagyon jól. Éppen olyan, mint a gyámoltalan kis gyerek sírása.

A gróf haragosan nézett körül. Alig húsz lépésnyire tőle állott Járdánházi. A kezében még akkor is füstölgött a puska s büszkén, diadalmasan nézett a földön haldokló őzbakra. Sándor grófnak az arca kipirult.

- Kicsoda lőtt, urak? - kérdezte indulatosan.

Járdánházi mosolyogva, szinte dicsekedve felelt:

- Én lőttem, gróf úr... Pompás lövés volt, nemde?...

A gróf alig tudta visszafojtani a haragját. Vállára vetette a puskáját s megindult visszafelé, amerről érkeztek.

- Igy nem vadászom, urak, - szólt. - Csak igazi vadásszal szoktam vadászni.

A két fiatal ember megzavarodott.

- Hogyan! gróf úr. Miért? Mi baj? - kérdezgették.

- Hogyan? - felelte a hírneves vadász. - Ugy, hogy az igazi vadász csak a futó vadra lő. Ezek a szegény őzek pedig megállottak előttünk. Nem futottak. Sőt bizalmasan néztek ránk. Eszükbe sem jutott, hogy valaki bánthatná őket. Ha kalapjok lett volna, talán még köszöntek volna is. Ha tudták volna! ki tudja: melyik lett volna gyorsabb; az ő lábuk-e, vagy a mi puskánk?... Az igazi vadásznak ezt meg kell gondolnia, mielőtt fegyvert emel.

Szó nélkül sietett az erdőszélre az elhagyott paripákhoz, mintha a sebzett őzbak keserves sírása elől menekülne, hogy ne kelljen azt hallania. A lovára pattant s hidegen köszöntötte vadásztársait, a foga között halkan mormogott.

- Csak igazi vadászokkal szoktam vadászni...

Sarkantyuba kapta kedves paripáját, a Tatárt és vágtatott vissza. Gyarmat felé. Az ispán meg a lovász alig tudta követni.

És Járdánházit sohasem hívta meg többé vadászatra.