Luther Márton
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Martin Luther (magyarosan: Luther Márton, németül eredetileg Martin Luder) (Eisleben, 1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.) a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor. Ágoston-rendi szerzetesként lett teológus
és professzor, és a wittenbergi egyetem biblikus tanára. A szükséges
reformokat sokáig az egységes egyház keretében szerette volna elérni.
Nyelvi és írói adottságai és karizmatikus személyisége széles
visszhangot váltottak ki, ami véget vetett a katolicizmus középkori
európai egyeduralmának. Az általa lefordított Luther-Biblia a német nyelvterületen ma is az egyik legfontosabb bibliafordítás.
Élete
Ifjúkora és tanulmányai
Luther szülei Hans Luder bányász, majd tanácsos és felesége Margarethe, szül. Lindemann voltak.[1]
Luther kilenc gyermek közül nyolcadikként született. A következő
Márton-napon (1483. november 11-én) keresztelték a szent nevére.[2] A szomszédos Mansfeldben
nőtt fel, ahol az apja kohóműmesterként egy rézbányában szerény
vagyonra tett szert. Luther az akkoriban szokásos szigorú, de
szeretetteli apai nevelésben részesült;[1][2] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a szigorúságot kegyetlenségnek minősíti.[3]
1488 és 1497 között a mansfeldi városi iskola tanulója volt és utána egy évig a magdeburgi dómiskolát látogatta, ahol a közös élet testvérei, a késő középkori újjászületési mozgalom hívei tanítottak.[1] 1498-ban a szülei az eisenachi ferencesekhez küldték, ahol zenei-költői nevelésben részesült. Jó énekes hírében állt.
Az 1501 és 1505 közötti években Luther Türingiában az Erfurti Egyetemen tanult és elnyerte a „Magister Artium“ címet a bölcsészeti karon.[3] A tantárgyak között volt a latin nyelv és nyelvtan, retorika, logika, fizika és metafizika,[2] illetve a zene, matematika, geometria és csillagászat.[4] Alaposan megismerte Arisztotelész tanításait, amelyek Aquinói Tamás óta uralták a középkori skolasztikát, amelyeket azonban Erfurtban a nominalizmus szempontjából bíráltak.
Apai kívánságra Luther a jogi tanulmányokba kezdett.[2][3] 1505 nyarán hazaúton Stotternheim mellett nagy vihar lepte meg, és halálfélelmében a bányászok védőszentjéhez könyörgött: „Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek.“[3][5] Ezen ígéret után apja akarata ellenére július 17-én belépett az erfurti ágostonrendi remeték soraiba.[1][3] Ott a rend előírásait olyan példaszerű szigorral követte, hogy már 1507-ben pappá szentelték.[3][6]
A mindennapi vezeklés ellenére Luther nagy lelki válságot élt át[1][2][3] A válság oka Luther saját bevallása szerint - aminek a legtöbb forrást hitelt ad - az utolsó ítélettől való félelem, illetve a saját üdvözülésében való kételkedés volt;[2][7][8] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezzel szemben azt állítja, hogy a válság inkább pszichopatológiai, semmmint teológiai jellegű volt.[3] Gyóntatóatyja, Johann von Staupitz, a kongregáció főnöke, a hittudomány tanulmányozását ajánlotta és áthelyeztette őt 1508-ban Wittenberg-be.[1][2][9] Az ottani kolostori iskolában ismerte meg William Ockham teológiáját, ami az isteni szabadságot és az emberi szabad akaratot hirdette, valamint az egyházatyákat, elsősorban Hippói Szent Ágostont tanulmányozta. Egy évre rá baccalareus biblicus (a biblia professzora) lett, beszélte az ógörögöt és a hébert, és az erkölcsfilozófia mellett bibliai tantárgyakat oktatott.[1][2][10]
Luther 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott, egyes források szerint Staupitz tervezett szervezési reformjainak támogatására,[2][7][11] más források szerint az utazás célja nem ismert.[1][3] Meggyónt és hason csúszott fel a Laterán „szent lépcsőin“, hogy bűnbocsánatot szerezzen magának és rokonainak.[2][7]
Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus gyakorlatot, de már
felháborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában
találkozott.[2]
1511-ben Staupitz visszahívta őt Wittenbergbe, ahol 1512. októberében a teológia doktora lett.[1][7]
A következő években rengeteget dolgozott: az egyetemen tartott
teológiai előadások mellett a wittenbergi kolostor területi
vikáriusaként tizenegy kolostort kellett felügyelnie, de prédikált a
városi plébániatemplomban is.[3][12] Ebben az időben fokozatosan elszakadt a hagyományos exegézistől és a Szentírást nyelvtani és történelmi megfontolásokkal értelmezte, a szavak köznapi jelentéséből kiindulva.[2]
Noha még elkötelezett volt a katolikus egyház felé, Luther már eljutott
azokra a következtetésekre, amelyek később az egyházzal való szakítást
eredményezték.[1]
A reformáció kezdete
A Luther-kutatás vitatott kérdése, hogy mikor fogalmazta Luther első ízben a sola gratia
(kizárólag kegyelemből) elvét. Luther saját maga egy
visszaemlékezésében ezt a fordulatot váratlan megvilágosodásként írja
le, amely a wittenbergi kolostorban érte.[7][13] Miközben a rómaiakhoz írt levél első részének 17. versén elmélkedett, hirtelen felismerte, amit sok éven át hasztalanul keresett:
| „ |
Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének:
az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti.
ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes
Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből
él".[7] |
” |
|
Ez a bibliai ige vezetett Luther új írásértelmezéséhez: Isten örök
igazságossága tisztán kegyelmi ajándék, amelyet az ember a Jézus
Krisztusba vetett hit által kap meg. Ezt az ajándékot semmilyen egyéni
teljesítménnyel nem lehet kikényszeríteni. Ettől fogva kritikusan
szemlélte az egyházat, amely úgy tüntette fel magát, mint aki Isten
kegyelmét közvetíti az emberek felé.[1]
Az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a felismerést úgy tekinti, hogy a „feszült és neurotikus
fizikai állapotban” levő Luther, aki egyensúlytalan lelkivilágából
adódóan először túl nagy jelentőséget tulajdonított saját
erőfeszítéseinek a megigazulás irányában, teljesen átbillent az ellenkező oldalra.[3]
1516-7-ben Albert mainzi püspök búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges forrásokat a római Szent Péter-bazilika újjáépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez.[2][3][7][14] 1517. október 31-én Luther levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen.[15] A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejéről és hatékonyságáról szóló vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Luthernek ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.[1][7] Philipp Melanchthon
1546-ban kelt írása szerint Luther ugyanezen a napon kiszegezte a 95
tétel másolatát a wittenbergi vártemplom kapujára; ezt az eseményt
tekintik a reformáció kezdetének és ezt ünneplik minden évben október 31-én, a reformáció napján.[2]
A 95 tételt hamarosan latinról németre fordították, kinyomtatták és
széles körben elterjedt. Két hét alatt Luther tételei ismertté váltak
Németországban[7],[1] és rövid időn belül egész Európában.[7]
Albert püspök megvizsgáltatta a mainzi egyetemmel a tételeket és értesítette róluk X. Leó pápát is.[3][16] A pápa először nem tartotta fontosnak a vitairatot, és Luthert részeg németnek nevezte, aki meg fogja gondolni magát.[2] 1518-ban azonban már bizottságot állított fel a tanult Silvester Mazzolini (más néven Prierias)
vezetésével, hogy vizsgálják meg Luther állításait. Prierias arra a
következtetésre jutott, hogy Luther tudatlan, istenkáromló eretnek, és egy latin nyelvű dialógust írt a tételek ellen.[2] Vitába szállt Lutherrel Johann Eck is; Luther mindegyiküknek külön válaszolt, de a legkimerítőbb válaszát ebben a tárgyban az 1518-ban írt Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute című írása tartalmazza.[1] A vitának az lett az eredménye, hogy a pápa Rómába idézte Luthert, az eretnekek fölött ítélkező pápai bíróság elé[1][7] III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem közbelépésére azonban a meghallgatást áthelyezték Augsburgba, ahol a birodalmi gyűlésen Cajetan de Vio bíboros is jelen volt.[1] A meghallgatáson a bíboros felszólította Luthert, hogy vonja vissza tanait, de érdemi vitába nem bocsátkozott vele[2][7]
Luther még ekkor is a „rosszul értesített pápától a jól értesítendő
pápához” fordult igaza védelmében, azonban a következő évben egy lipcsei
hitvitában már közvetlenül a pápai joghatóságot is vitatta.[1][17]
Luther egyre tovább ment azon az úton, hogy a Biblia alapján
szembefordult a katolikus egyház egyes tanításaival. Megerősödött benne
az a vélemény, hogy a pápai trónon az antikrisztus ül; erre vonatkozó
gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as
írásában tette közzé.[7] 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine
pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit,
elrendelte könyveinek megsemmísítését és hatvan napot hagyott Luthernek
a tételek visszavonására.[3]
Száműzetése
Visszatérése Wittenbergbe és házassága
Utolsó évei
| „ |
„Wir sind Bettler. Hoc est verum.” vagyis „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.”
– Ezek voltak Luther Márton utolsó sorai |
” |
|
Luther utolsó éveit különböző betegségek nehezítették. Ezenkívül erősen megviselte Magdaléna nevű leánya halála 1542-ben.Az
utolsó években Luther vallási türelme egyre fogyott. A zsidók ellen
féktelen kirohanásai voltak. Pedig ő írta korábban a „Hogy Jézus
Krisztus is zsidónak született” című művét, amelyben Jézus zsidó
mivoltát emelte ki. Egy keletről érkezett beszámolóban arról hallott,
hogy Morvaországban a zsidók saját hitükre téríthetik a jóakaratú
polgárokat. Luther teljesen felháborodott ezen, és megírta „A zsidókról
és hazugságaikról” („Von den Juden und ihren Lügen”) című könyvét 1543-ban.
A kúria elleni harcai Luthert elfárasztották. Élete vége felé egyre
élesebb szavakkal támadta a pápaságot, amely nem hajlandó észrevenni
hibáit. Luther teljesen lemondott róluk, amikor 1545-ben,
egy évvel a halála előtt megírta „Az Ördög alapította római pápaság
ellen” („Wider das Papsttum zu Rom, vom Teufel gestiftet”) című
munkáját. Ebben a munkájában a pápát már Antikrisztusnak
bélyegzi. Tanárságát a wittenbergi egyetemen szinte élete végéig
folytatta, az utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: „Ich bin
schwach, ich kann nicht mehr.”, vagyis „Gyenge vagyok, nem bírom
tovább!” Élete utolsó útja szülőföldjére, Mansfeldbe vezetett, hogy
kibékítse az ottani grófi család két ágát. Ott viszont ágynak esett.
Utolsó sorait egy kis darab papírra írta, s ezzel a két mondattal zárta:
„Wir sind Bettler. Hoc est verum.” (Koldusok vagyunk. Ez az igazság.) 1546. február 17-éről 18-ára virradó éjjel hunyta le örökre szemét.
Kommentáld!