Ziegler Géza néven született Agárdpusztán született 1863. augusztus 3-án. Gárdonyi apja, a szászországi származású Ziegler Sándor jómódú géplakatos volt Bécsben, de az 1848-as forradalom hírére hazajött és Kossuth „fegyvergyárosa” lett. A szabadságharc bukása elvitte minden vagyonát, s ezután uradalomról uradalomra járva folytathatta a gépészmesterséget, de Géza fiát – bár még öt gyermekét kellett felnevelnie – taníttatta. Gárdonyi anyja, Nagy Terézia vallásos magyar katolikus parasztlány volt.

 

 

 

Középiskoláit a sárospataki gimnáziumban, illetve Pesten végezte, majd az egri tanítóképzőben szerzett diplomát 1882-ben. Ezt követően három évig falusi tanító volt a Dunántúlon (Devecserben, Karádon, Sárváron, Sályban) vidéki katolikus iskolákban tanított, nyomorúságos körülmények között. Mivel az egyházi hatóságok sokat zaklatták, 1885-ben feleségével, Csányi Máriával Győrbe költözött, ahol újságírással és szerkesztéssel foglalkozott. Házassága rosszul sikerült, írói pályája is lassan jutott előre.

 

1886-ban megindította a Tanítóbarát című lapot. Rövid pesti kitérő után a Győri Hírlap munkatársa, majd a Szegedi Hírlap és a Szegedi Napló munkatársa volt, keresete kiegészítésére ponyvaregényeket írt névtelenül, és parasztcsúfoló adomát (Göre-könyvek). 1891-től az Arad és Vidéke munkatársa, majd Pestre jött és a Magyar Hírlap rovatvezetője lett.

 

Már diákkorában verselt, tanítóként prózát is írt, az 1880-as években Győrött, illetve Szegeden újságíróskodott, nevét – mivel Gárdonyban anyakönyvezték – Zieglerről Gárdonyira magyarosítva. 1891-ben került Pestre, ahol Bródy Sándorral és Ambrus Zoltánnal együtt alapították és szerkesztették a Jövendő című lapot, amely a Nyugat megjelenéséig a kor leghaladóbb és legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóirata volt.

Gárdonyi neve Göre Gábor leveleivel vált ismertté, barátai és írótársai ezért szólították Gárdonyit élete végéig Görének. A paraszti életről szóló rövid történeteket szerzőjük később szégyellte, sőt megtagadta, noha az ellenállhatatlanul mulatságos írások paródiaként és szatíraként egyaránt kiválóak.

 

“Az egri remete“

 

1897-ben Egerbe költözött, diákévei színhelyére, ahol már csak az irodalomnak élt, berendezkedett a teljes elzárkózásra. A rejtőzködést magánéleti dráma is indokolta: az 1885-ben kötött házassága boldogtalan volt, felbomlott. Az irodalmi élettel azonban nem szakadtak meg kapcsolatai: publikált több folyóiratban, tagja volt a Petőfi és a Természettudományi Társaságnak, 1910-től az MTA levelező, illetve tiszteletbeli tagja lett, 1918-tól a Vörösmarty Akadémiának, 1920-ban elnökké választotta a Magyar Írók Szövetsége.

 

Egri magányából küldte írásait a Hét, az Új Idők, a Jövendő szerkesztőinek. Annak ellenére, hogy remeteségben teltek napjai könyvei, lelki válságai s szemléleti vívódásai között, többször járt külföldön: Franciaországban, Németországban, Olaszországban, sőt Törökországban is.

 

Gárdonyi igazán népszerűvé Az én falum című novellafüzér (1898), majd az Egri csillagok (1901) megjelenésével vált. A magyar történelemnek ez a különösen hősi pillanata, a város szeretete és a vár képe – amelyre házából ráláthatott – adott ihletet a mű megírásához. Az Egri csillagok mindmáig az egyik legolvasottabb magyar regény, amelyből Várkonyi Zoltán készített filmet Szász Endre díszletterveivel. 

Ugyancsak 1901-ben hatalmas sikert aratott Bor című színműve a Nemzeti Színházban. Regényeinek témája az örök szerelem (A láthatatlan ember, Isten rabjai), a viaskodás a női nemmel (Az a hatalmas harmadik, Hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja), de megjelenik bennük az idill is (Dávidkáné, Ida regénye). Halála után került elő Földre néző szem című kötete, amelyet fiainak írt, az általa kidolgozott titkosírással. (Gárdonyi kiváló sakkjátékos is volt, 1887-ben nemzetközi versenyt nyert és szerkesztette a Magyar Sakklap című újságot.)

 

Az ellentmondások embere volt, élete egyik legfontosabb olvasmányaként tartotta számon Darwin A fajok eredete című művét, emellett a buddhizmus, az okkultizmus és a miszticizmus, a teozófia és a spiritizmus egyaránt erősen befolyásolták vallási szemléletét. Érdeklődött a természet- és földrajz iránt, köztudott volt műveltsége a történelem és a filozófia, az esztétika terén. Egyszerre volt például ihletett olvasója a mizantróp és pesszimista Arthur Schopenhauer gondolatainak, szívesen forgatta a világ és az ember nyomorúságáról valló Dosztojevszkij és Reviczky Gyula írásait, ugyanakkor elkötelezett híve volt a szociális radikalizmusnak és gyermeki rajongással viszonyult Dankó Pista önfeledt és naiv tematikájú magyar nótáihoz.

 

“Mi az a szerelem?”

“A házasság a legőrültebb szerződés, amit emberi elme valaha kieszelt”

 

- állította Gárdonyi, aki kilenc hónapja volt nős, amikor ezt írta naplójába:

 

“Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.”

 

Vélhetően saját tapasztalatai mondatták ezt vele. Házassága Csányi Máriával nem szerelmi házasság volt. A gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd időnként visszatért az őt visszafogadó férjhez. Ez így ment éveken át úgy, hogy már házasságuk hajnalán elenyésztek a családi szeretet kialakulásának feltételei.

 

Az évek során négy gyermekük született: Sándor, Gizella, József és Géza. Egyes életrajzírói szerint maga Gárdonyi sem menthető fel a felelősség alól, személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy túl magas követelményeket állított ifjú arája elé, s a befelé forduló, elmélyült író egyenrangú szellemi-lelki társ helyett csupán egy a kamaszkora végén járó, szórakozni vágyó fiatal leánykát talált az oldalán. Frigyük végül különválással végződött, amit hivatalosan csak 1907-ben mondtak ki.

 

 

Egerbe költözését követően két idősebb fiát magához vette, nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányát az egri irgalmasok kórházában helyezte el, aki a gyógyintézet falai közt élte le életét.

Rosszul sikerült házassága után Gárdonyi rövid ideig jó barátja, Feszti Árpád nevelt leánya, Margit (Masa) után érdeklődött, majd hat éven keresztül Szarvassy Margit tanítónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Egerbe költözése után Gárdonyit közel két évtizedig fűzte jobbára plátói kapcsolat a férjét és a férje által biztosított egzisztenciát elhagyó Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt. Számára Mila testesítette meg a női eszményt, akinek törékeny alakja és már-már éterien tiszta lelke rendre megjelenik Gárdonyi prózai műveiben (az Isten rabjai Margitja, Ida regénye stb.) és kései verseiben egyaránt.

“Sokszor eltűnődtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbűvölt? Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bőr, bőr – semmi. Aki először tekint rá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s női teremtés. S azontúl ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. (…) Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.” (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember)

 

Egyike volt a 20. század elejének túlérzékeny, “kivonuló” alkotóinak. Magát “kövek alatt nőtt fűnek” mondta, világnézetében keveredett a misztikus vallásosság az ateizmussal, a racionalizmus az irracionalizmussal. Élete tele volt irányváltásokkal, mégis gazdag líraisággal ábrázolt korokat, helyzeteket, embereket. Tordai Ányos egri ciszter szerzetes, irodalomtörténész így ír Gárdonyiról:

 

“1881 nyarán édesanyja szőlősgyöröki házában Franklin életrajzát olvasgatja Gárdonyi. Karádon már várja a tanítói kis szoba. Mit vigyen magával? Kiírja a könyvből Franklin életszabályait, amelyekkel világhírre jutott. És megfogadja: követi ezeket mindhalálig. Élete útján ezek az elvek csillagoskodtak: Mértékletesség. Hallgatagság. Rend. Határozottság. Megelégedés. Szorgalom. Őszinteség. Igazságosság. Jámborság. Tisztaság. Szemérmesség. Alázatosság. Akik ismerték Gárdonyi Gézát, elmondhatják: állta fogadását az utolsó leheletig.”

1922. október 13-án kelt utolsó bejegyzése a naplójába:

 

„Csepergős (idő). Feküdtem.” Ez a pár szó volt az élete utolsó írása. “

Az egri remete”

 

1922. október 30-án halt meg, és kedves városában temették el. Egykori lakóháza ma emlékmúzeum, amelyet 1988-ban – az író születésének 125. évfordulójára – újítottak fel. 1922. október 30-án, ötvenkilenc esztendősen, egri otthonában hunyt el.

 

Schöpflin Aladár búcsúztatójában így jellemezte Gárdonyit a Nyugatban:

 

“Úgy lépett ki a világból, mint ahogy benne élt: a magános ember különködő módján, a konvencióktól függetlenül, pátosz nélküli csöndes eltávozással. Olyan életkorban távozott el, amely még csak kezdete az öregségnek, de művét már befejezte, nem hagyott torzót maga után, mint annyi más kiváló magyar ember. Ami mondanivalója volt, elmondta, ami ereje volt, megmutatta. Halála emberi veszteség, sajnáljuk és gyászoljuk, jó érzés volt őt az élők között tudni s a magyar élet szegényebb egy érdekes és értékes jelenséggel – de az irodalomnak alig adhatott volna már új revelációt. Néhány szép könyvet, de új eszmét, új formát, új nekibuzdulást már aligha. Szép életet élt, szépen is fejezte be. Sírja fölött nem leng az a sivár, kietlen érzés, amelyet a csak végükszakadt, de be nem fejezett életek fölött szoktunk érezni. Amit itt hagyott nekünk, ez mindene volt. Mindenét ideadta nekünk és eltávozott.”

Az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste!”

 

 

Felhasznált forrás:
Gardonyigeza.hu
Petőfi Irodalmi Múzeum
MTI sajtó