Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. –
Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat
egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar
Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).
Élete
Elszegényedett nemesi családból származott. Apja, id. Tompa Mihály,
nemes származású iparos (csizmadia) volt és a borsod vármegyei Igriciből
költözött Rimaszombatba, eredetileg azonban a családi hagyomány szerint
a székely földről származtak elődeik. A szegényes sorsú szülőknek első
gyermeke Mihály volt. Cselédként dolgozó édesanyját 1821-ben
elvesztette, apja pedig nem törődött vele tovább.
Ezután apai
nagyapjához került Igricibe. Itt töltötte gyermekéveit, e változatos
tájon és színmagyar nép közt oltódott lelkébe a természet szépségei
iránt való rendkívüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és
ismerete. Itt járta az elemi iskolát, s tanítója Bihari György
felismerte benne a szép tehetséget, s a községben lakó Szentimrey
földesúri családnak pártfogásába ajánlotta, melynek segítségével Tompa
1832 őszén a sárospataki kollégiumba kerülhetett, ahol mint szolgadiák
tanult. A tanulópálya nagy nélkülözések közt folyt, de mindig jeles
sikerrel. Egy ízben, részint anyagi szükségből, részint egyik
tanítójának méltatlan bánásmódja miatt, elhagyta Patakot és elment a
református kollégiumokban akkor dívott szokás szerint falusi
preceptorságra. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon, de
visszavágyott és vissza is ment a kollégiumba, ahol rendre elvégezte a
bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-két éves jogi és teológiai
tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A
pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is.
A
költői kedéllyel és képzelettel megáldott Tompa múzsája csakhamar
megszólalt, lírai költeményeket, románcokat írt, eleinte még az
Athenaeum költőinek modorában, majd regéket is, némileg már a maga
hangján. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben
jelent meg az Athenaeumban, tehát egy évvel Petőfi fellépte előtt, s
ezután szívesen látott vendégek voltak e lapban az ő formailag gondos,
tartalmilag nemes költeményei. Nevét már ezek a művek kezdték ismertté
tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi,
melyeket ugyan később adott ki, de még a kollégiumi évei során megírt. A
közönség szívesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új
sajátságokkal fellépő költőt. E gyűjtemény Népregék, népmondák címen
1846-ban jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató
bocsátotta ki az előfizetési felhívást.
1838-tól 1844-ig végezte
felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. 1845-ben
befejezvén kollégiumi tanulmányait, egyelőre nevelői állást vállalt,
melyre Eperjesre meghívták. Ott tartózkodása alatt lépett baráti
viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és ismerkedett meg a
pár év alatt országos hírűvé emelkedett Petőfi Sándorral személyesen,
akit már 1847-ben költői levéllel keresett föl a bártfai fürdőről. E
találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői
állását még ez évben elhagyta, hogy Pestre menve, népregéi nyomására
felügyeljen, írókkal ismeretséget kössön és ügyvédi vizsgálatra
készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, még többet íróbarátai közé;
egy ideig súlyos betegen feküdt (vérhányás miatt) a Rókus-kórházban, és
későbbi hipochondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős
testű és jó kedélyű fiatal férfit; a kórházban írta több szép verse közt
a Télen-nyáron kezdetű ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szívesen
látták, s ő egyik tagja lett a Tízek társaságának. Petőfi Sándor
hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé.
Tompa
1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846-ban írta és az év
végén beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését a Kisfaludy
Társaság amaz emlékezetes pályázatára, melyen 1847 elején a pályadíjat
Arany János Toldija nyerte el. A Szuhay Mátyás ekkor dicséretben és
külön jutalomban részesült és ez év folyamán a Kisfaludy Társaság
pályaművei közt megjelent. Aranynak e diadalával egyszerre kiegészült az
ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a
Kisfaludy Társaság 1847 elején tagjává választotta, aki székét még ez
évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző című költői elbeszélésével.
Ugyanezen évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott
gyűjteményét, Tompa Mihály versei címmel (Pest, 1847).
Pályájának
ebben az évben véget is ért bohém-korszaka. 1847 tavaszán Beje gömör
vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő
elfogadta a meghívást és ezzel megtalálta azt a pályát, melyen holtáig
megmaradt. Hívei s a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a
derék papot és neves költőt, aki szerette hivatását és boldog lett volna
benne, ha testi szenvedései és az ország válsága és szerencsétlensége
bánatba nem döntötték volna lelkét.
1848-ban betegeskedése és
szembaj bántotta, és orvosi tanácsra Gräfenbergbe ment üdülni. Mikor
hazaért, már kitört a szabadságharc, s ő a gömöri önkéntesekkel szintén a
háborúba sietett és ott működött mint tábori lelkész, s jelen volt a
schwechati ütközetben. A lázas időket nem kísérte lantja zenéjével; e
napoknak Petőfi volt a költője, az ő hazafi-költészetének csak azután
érkezett el ideje. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja
(Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. Ebben az évben
Petőfivel való barátsága megszakadt.
1849 elején a jövedelmezőbb
keleméri lelkészségre hívták meg, ahol elfogadván állását, május 1-jén
nőül vette Soldos Emíliát, egy nemesi ház leányát, akivel holtáig a
legpéldásabb szeretetben élt.
A szabadságharc még ebben az évben
elbukott, s az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára
hajló költőt, aki jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó
fájdalomnak, mint a harci mámornak, s ekkor, az önkényuralom éveiben
bontakozott ki patrióta költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor
írta hazafias allegóriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó,
szimbolizáló, szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve
gyászát, erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt
jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A
gólyához, A madár, fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé
köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte vonatkozásukat. Rövid
hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi
Sándor által szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb.,
de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lírát, s inkább menekült
a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere is indította
erre, s egy újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészetnek ama
terére, amely az általános emberi érzéseket és lelki állapotokat a
növényvilág egyes példányaival jelképezi: virágregéket írt. Ez irányra
német példák vonzották, s e nemű költeményeiben felbukkan a túlzott
szentimentalizmus is, de az még inkább kedélyében leli magyarázatát,
mint a német hatásban. Írt emellett regéket is, a régi népregék
folytatásaképpen.
1852-ben Kelemérről Hanvára hívták meg, s
családjára való tekintettel elfoglalta ezt az állást. Itt maradt aztán
haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi
református egyházközségek lelkészi állásával. Szülő vármegyéje
megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és
a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira
vonzódott.
A családi örömet gyász váltotta, egy-egy gyermekének
halála, s maga is sokat szenvedett betegség miatt. Névtelenül feladták A
gólyához című és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak
nála, irományait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza), magát
Tompát pedig 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai hadi
törvényszék elé idézték, ahol 6 hétig zaklatták és végül anélkül, hogy
ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év elején,
februárban ismét beidézték és ezúttal nyolc hétig tartották ott, míg
1853. április 3-án végleg fölmentették.
A családja miatt (neje
beteg is volt) ekkor kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében.
Még megrendítőbb hatással volt rá második, már 5 évet megélt fiának
halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzése világa
mindezzel mélyült és Tompa költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé,
szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafi- és az
egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált
szellemében a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember
érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül egész gazdag változatát
nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi
érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma a legmélyebb hatással
nyilatkoztak meg műveiben.
Kazinczy Ferenc emlékezetére írt
költeménye, mellyel a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját nyerte el
1859-ben, az 1850-es évek végének hangulatát épp olyan megkapóan
kifejezi, mint régibb költeményei az elnyomatás panaszát. A Magyar
Tudományos Akadémia 1858. december 15-én levelező tagjává választotta.
Ezalatt
testi betegsége egyre jobban erőt vett rajta. Aranyér, köszvény,
szembaj bántotta, és mindenekfölött szívtágulása kezdett veszedelmesen
fejlődni. Később keveset dolgozhatott és a papi teendőktől fel kellett
magát mentenie.
1866-ban Bécsbe ment Skoda orvostanárhoz, aki
megállapította nála a szívtágulást. Kétségbeesetten tért haza, s ettől
foga élete valóságos haldoklás volt. Az utolsó télen írt leveleiben
sorra elbúcsúzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangúlag
az ő költeményeit koszorúzta meg nagy jutalmával. Ez volt utolsó öröme,
1868. július 30-án hunyt el Hanván. Arany Jánoshoz élete végéig szoros
barátság fűzte.
Életében jelentek meg a felsoroltakon kívül a
következő munkái: Regék, beszélyek (Miskolc, 1852); Virágregék (Pest,
1854, 1856 és 1868-ban is); Verseinek második kötete (u. o. 1854). Majd
Összegyűjtött Versei (6 kötet, u. o. 1858-63); Legújabb költeményei (u.
o. 1867). Három gyászbeszéden kívül megjelentek tőle: Egyházi beszédek
(3 füzet, Miskolc 1859-67) és egy vallásos könyv: Olajág (elmélkedések,
fohászok, imák, hölgyek számára olvasó- és imakönyvül, Pest, 1867), a
protestáns nők kedvelt imádságos könyve. Halála után két évvel jelentek
meg: Tompa Mihály összegyűjtött költeményei, kiadták barátai, Arany
János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly (6 kötet, u. o. 1870).
Újabb teljes kiadásuk 1884-ben jelent meg 4 nagy kötetben Lévay József
gondai alatt.
Tompa Mihály sírja Hanván
Kommentáld!