"Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani." 

/Hamvas Béla/

A fecske minden évben, mikor végre hazatért jól megérdemelt vakációjáról, ami nem kevés fáradtságába kerül, első útját az állatkertbe teszi, hogy elmesélje úti élményeit itthon maradt társainak.

Most is így tett, ám szeme megakadt egy óriásplakáton melyen nagy betűkkel ez állt: ,,a FECSKÉK éve"

Nagy öröm járta át aprócska szívét, mert a jó emberekre eddig is számított, de erre még álmában sem gondolt, hogy törékeny életük ilyen fontos lehet. 

Elhatározta szervez egy énekes kórust és csodálatos hangjukkal megörvendeztetik az erdő látogatóit. 

Toborozni kezdett. Titokban figyelte társait ki mikor, és hogyan használja isteni képességét. Rátalált a pacsirtára. Mély, és fájdalmas éneke annyira elvarázsolta, hogy kezdte sajnálni falusi létét, úgy érezte ezért a hangért érdemes az erdőben élni. Eszébe jutott az is, hogy az ember szeret néha sírni, és érezte ez a hang arra a legtökéletesebb. 

Voltak önként jelentkezők is. A fecske mindenkit meghallgatott, még egy bizottságot is létre hozott, akik segítettek neki a válogatásban.

Így találtak rá a cinegére, a kakukkra, a szajkóra, még varjút is felvették az énekkarba. Jelentkezett a fülemüle is, akiről köztudott, hogy igazán az idős lélek érti meg éneke titkát, rájuk is gondolni kell, mert a már sok mindent megélt, megcsendesült embernek is szüksége van a szépségre.

A kis feketerigó csak ült némán és gondolkodott. Olyan bús, olyan szomorú volt, és csak egyre csak azon töprengett, hogyan lehetne ő is tagja a kórusnak. 

Kis fekete semmi voltát nem igazán fedezték fel, főleg így, hogy bánatában hangot sem adott ki a torkán. 

Elhatározta, befesti magát sárgára, akkor az élénk színével felhívhatja magára figyelmet. Úgy is tett, megfürdött az egyik erdei iskola udvarán kint felejtett festékes dobozban. 

Tollai rikítóak lettek, - na most, igen! Most jött el az én időm! - gondolta és repült volna, de az összeragadt tollai sehogyan sem akarták segíteni. Kétségbeesve könnyezni kezdett, és melléről oldódni kezdett a festék. De a hátáról sajnos nem. 

- Most még csúnyább lettem - gondolta, és aggódott. Elkezdte lecsipegetni magáról a festéket. Közben egyre gyakrabban énekelte a világba bánatát. Mert a madár, is, mint az ember, örömében, bánatában énekel. Panaszosan, olyan átszellemülten énekelt, ahogyan csak talán a kristálylelkű angyalok tudnak.

A fecske felkapta fejét! 

- Ezt a hangot keresem hetek óta!

Már repült a az édeni szép ének felé. Mikor meglátta a feketerigót, először elmosolyogta magát, majd miután megtudta a történteket segített megszabadulni a ragacsos rabságtól. 

Végre összeállt az énekkar. Minden tavaszi éjszaka gyakorolnak, készülnek az előadásra.

Meghívót senkinek nem küldenek, de szeretettel várják a tiszta lelkű, kedves, segítő, gyönyörre vágyó embereket.

 Legyetek Ti is a vendégeik!