Három napot töltöttem a Camargue területén, ezen az élettel teli francia vidéken, ahol a Rhône beleömlik a Földközi-tengerbe.

Madárvilága rendkívül gazdag, több mint 400 fajnak ad állandó vagy átmeneti otthont, de a Camargue-ot nemcsak élővilága teszi sokszínűvé. Olyan érzésem támadt, mintha egy festőpalettára csöppentem volna. A provence-i tájra jellemző terrakotta házakat nyugat felé haladva középkori hangulatú városkák váltják fel, miközben a Rhône két ága között fekvő zöldellő ártéren sárga íriszek virítanak, a belső tavak sötétkékek, szürkésfehér sókupacok emelkednek a szalinák partján, és néhol egy algafaj színezi rózsaszínre a vizet.

Első nap a folyó főágának környékét barangoltam be Port-Saint-Louis-du-Rhône-nál. A tengerparton erősen fújt a misztrál, turisták lepték el a fövenyt, és sokan sárkányt eregettek. A kopár, homokos talajon néhány ízeltlábún és sirályon kívül nem sok élőlényt láttam, de kicsit beljebb már megkapaszkodott a növényzet, és a tengertől egyre távolodva összefüggő takaróvá vált, ami kiváló menedéket nyújt a madaraknak. Nagy kolóniákban költenek itt a különböző gázlómadarak.

Kis kócsag

A csalitosban megbúvó egyik tavacskában egy hófehér madárra lettem figyelmes. A kis kócsag, melyet a 19. században még gyakran vadásztak, hogy tollából kalapdíszt készítsenek, most velem mit sem törődve gázolt a vízben, halra lesve. Bóbitáját viccesen felkapta a szél, úgy tűnt, mintha punk frizurája lenne. Egyszer csak szárnyra kapott, hosszú nyakát „s” alakban behúzta, sárga lábát pedig egyenesen hátrafeszítette, és hirtelen eltűnt a szemem elől.

Egy bokron észrevettem egy sárga billegetőt, távolabb mögötte pedig egy nagyobb madárpárt. Hosszú, narancsospiros lábuk volt, barnásszürke tollazatuk, és vékony piros csőrük, amely a vége felé feketébe hajlott. Messze és háttal álltak, mintázatukat nem tudtam jól kivenni, talán valamelyik cankó képviselői lehettek. Tovább sétáltam a köves úton, egy apró ház és melléképületei irányába. Elhagyatottnak tűnt, zöld zsalutáblái zárva voltak. A közelében leszállt egy szürke gém, testtartása ugyanolyan hajlott volt, mint a kis kócsagé. Körbejártam a területet, reménykedve, hátha felbukkan néhány íbisz is, de nem volt szerencsém, pedig a batla egész évben megfigyelhető itt.

Vaccarès-tó

Visszatértem a városba, és a folyó bal partján haladva észak felé vettem az irányt. Salin-de-Giraud határában gyümölcsösök és szántóföldek vonzották az égi szárnyasokat, a Camargue-i rizs májusban szokta kidugni fejét a termékeny földből. Egymást követték a farmok, melyeket Provence-ban mind csak „mas”-nak hívnak, és itt-ott felbukkantak a régióra jellemző vadlovak is. Egészen Arles-ig kocsikáztam. A művészváros főleg gazdag kulturális életéről híres, de a természetkedvelőknek is kiváló úti célpont. A város peremén ágazik ketté a Rhône, hogy aztán körbeölelje ezt a 100 ezer hektár kiterjedésű védett területet, amely nagyjából 10 ezer éve keletkezett, midőn a tenger visszahúzódott. Másnap innen indultam útnak, hogy felfedezzem a Camargue belső vidékét is, a Vaccarès-tó környékét.

A viszonylag sekély tavat csak egy keskeny sáv választja el a Földközi-tengertől. Bár a valaha gazdag ártéri erdők egy része mára eltűnt, a flóra még mindig bővelkedik nádasban, ami a folyónak csak ezen a lassabb, alsó szakaszán található meg. A szűk csatornák mentén vadon nő a gyönyörű sárga nőszirom, amely a francia királyok címerének szimbóluma.

Nőszirom

A Vaccarès-tó fontos pihenőhelye a különböző fajta vadkacsáknak és vándormadaraknak. Évente mintegy 150 ezer egyedet számlálnak meg itt. Az egyik virágos mezőn egy magányos pásztorgémet láttam, fehér ruháját a feje búbján és a mellén halvány narancssárga tollak borították. A levegőben dankasirályok repültek, majd a víz felületét is ellepték. Fejük egészen csokoládébarna volt, de ezt a színt csak a nászidőszakra veszik fel.

Egyre beljebb hatoltam a mocsárvidéken, és a poros úton olyan nyitott dzsipekkel találkoztam, melyek turistákat vittek madárlesre, akárcsak egy afrikai szafarin. A Méjanes birtokról indultak, melynek területén fekete bikák bámultak az arra tévedőre, és a kerítésen néhány tíz méterenként figyelmeztettek is a veszélyre. Eszem ágában sem volt közelíteni a félelmetes húsmonstrumokhoz, de a villanypásztor némileg megnyugtatott.

Nem messze viszont ráleltem arra, amiért ideutaztam. A lápos terület hemzsegett a rózsás flamingóktól. Szinte megállás nélkül élelem után kutattak fejüket a víz alá dugták, és csak annyi időre emelték a felszínre, míg levegőt vettek. Hosszú pálcikalábuk és szárnyuk alsó része sötét rózsaszín volt, míg tollazatuk nagy része halványabb árnyalatú, akárcsak a vattacukor. A flamingó hajlított csőrében a bálnák sziláihoz hasonló, finom lamellák találhatók, melyeken keresztül képes átszűrni az iszapos vizet, hogy tápláléka fennakadjon rajta.

Az egyik tavacska felszínén azt is meg tudtam figyelni, ahogy ez a termetes madár felszáll. Óriás szárnyait kitárta, még a vízben futni kezdett, majd mikor kellő sebességre kapcsolt, felemelkedett, és lábait maga alá húzta, mint egy repülőgép. Lenyűgöző látványt nyújtott a közel másfél méter szárnyfesztávolságú madár a levegőben. A Camargue az egyetlen hely Európában, ahol szaporodik is, nyaranta körülbelül 30 ezerre teszik itteni pédányszámot.

Bütykös hattyú

Gólyatöcs

Egy másik nádasban bütykös hattyúk pihennek. Mögöttük a magas fűszálak között pedig gólyatöcs lépkedett piros pipaszár lábán. Jó pár órát eltöltöttem a Vaccarès-tó és a part menti lagúnák környékén a madarakat csodálva, mozdulataikat figyelve, majd nyugat felé haladva egyszer csak véget ért a földút, és kiértem egy forgalmasabb műútra, amely egyenesen Saintes-Maries-de-la-Mer-be vezetett. A folyó mellékága, a Petit-Rhône, itt torkollik a tengerbe, 38 kilométerrel messzebb a főágnál.

Kirándulásom harmadik napján a Rhône-csatorna vonalát követtem, egészen Aigues-Mortes-ig. Újra láttam a korábban tanulmányozott fajok nagy részét, de ezúttal valami más kötötte le a figyelmemet. A belvíz ezen a környéken ugyanis sok helyen rózsaszín volt, egy mikroalga, a Dunaliella salina adja ezt a színt. A parton pedig kikristályosodott a só, olyan hatást keltve, mintha jégpáncél nőtt volna a homokos fövenyre. Hazafelé tartva még egy madárfajt sikerült lencsevégre kapnom, a fekete-fehér tollú, kékes lábú és kecses testű gulipánt, melynek jellegzetesen felfelé hajlított csőre van, mintha csak beleakadt volna valamibe. Majd élményekkel és rengeteg fotóval gazdagodva hazaindultam, remélve, hogy hamarosan visszatérek, és még több madárfajt fedezek fel.

Írta és fényképezte: Máté Viola