Kapcsolatom a Tátrával teljességgel rendezetlen. Ígéretes kezdést követően minden további szándékom dacos ellenállásba ütközött a hegy részéről; az első kirándulás csúcsmászását követően 1700 m fölé soha többé nem jutottam. Kicsit kezdett már misztikussá válni, ahogy válogatott időjárási fortélyokkal veri vissza a hegység minden kísérletemet. Talán teljes érdektelenségbe fulladt volna ez a viszony – hiszen hozzánk a Maglić, Durmitor és a Szlovén-Alpok is közelebb esik – ha nem éreztem volna egyre intenzívebb sóvárgást a Sas út végigjárására. De éreztem, s az idei nyár egyik programja lett volna ez, ha nem jön közbe az az apró malőr, hogy a meglehetősen korán, már februárban megkezdett hegymászó szezonban a barátaim és harcostársaim ilyen célra szánt szabadidejét jórészt feléltük, s a nyár derekára csapat nélkül maradtam.
Ha azonban a vágyam a Mennybéli szándékával találkozik, ő mindig előáll valami frappáns megoldással, így nagyon meg sem lepődtem, csak pislogtam egy jó nagyot, amikor Tomi közzétette, hogy tapasztalt túratársakat keres (kettőt) a Sas útra. Mindjárt írtam is neki, hogy én is terveztem ezt, így ha vakulás, sántulás történne a csapatban, nyugodtan szóljon, s jövök beugrónak! Tomi válaszából megtudtam, hogy már tagja vagyok a csapatnak, így a hátralevő három hetet intenzív várakozással-vágyakozással tölthetem.
Az előzetes levelezésből aztán hamar rájöhettem, hogy a Sas út ugyan lényeges, de nem kizárólagos eleme lesz a túrának, s a résztvevőknek esze ágába sincsen ától cettig végigjárni azt, de nem is baj. Ez most legyen felderítés, aztán majd egy kellően motivált és kiképzett hegymászócsapattal úgyis visszatérek. Motiválni nagyon tudok, ha magam is motivált vagyok...
Ólomlábakon jár az idő, rettentő nehezen telik a három hét, de végre eljön a mi időnk, s egy hajnali órán beszállok az idegen autóba – a résztvevők egyikével sem túráztam még – aztán TŰZ!!!
Kommentáld!