Komarnicki Gyula Dr. (1885. február 22., Budapest -- 1975. augusztus 27., Budapest, sírja a Farkasréti temetőben) - Lengyel származású édesapja a késmárki Nendtvich Karolinát vette feleségül (meghalt 1909-ben).

1928–1934 között a Magyar Államvasutak vezérigazgatója, 1934–1944 között a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság vezérigazgatója. A BETE alapító tagja, később elnöke (1909), majd tiszteletbeli tagja, a sajtó bizottsági tagja. 1906–1914 között a legjobb hegymászók közé tartozott a Magas-Tátrában. 1942-ig mászott, de még 1968-ban is turistáskodott. Kötéltársa legtöbbször öccse Komarnicki Román és Grósz Alfréd volt, de nagyon sok magyar, német és lengyel hegymászóval is mászott. A Magas-Tátránban minden csúcsot megjárt és 143 első megmászása volt.

Növényvilága 

 

 

A Magas-Tátra növényvilága oly gazdag, hogy az ezzel foglalkozó bibliográfia felsorolásához nincs elég hely.

Az első tudományos igényű kutató Mauksch Tamás (1749–1832) nagyszalóki lelkész volt. Az õ munkájára épült G. Wahlenbergnek 1814-ben megjelent Flora Carpatorium című könyve, az első összefoglaló mű a Tátra növényvilágáról. Azóta is sokan foglalkoztak vele, és ma már a feltárás befejezettnek mondható. Sajnos a legjobb magyar nyelvű mű, dr. Györffy István: A Magas-Tátra növényvilága (Bp. 1914.) ma már könyvészeti ritkaság.

 

A grániton csak savanyú talajt kedvelő növények élnek. Ezért annak ellenére, hogy a Tátrában több mint 3000 virágos-növény-faj, páfrány, zuzmó és moha él, ezek nagy része – mészkedvelõ lévén – a gránithegyek között nem található.

 

A legszebb növényzetű völgyek a Zöld-tavi-, a Kis-tarpataki- és a Felkai-völgy ,,Virágoskert-je.

A magas hegyek jellegzetes virága, a havasi gyopár mészkedvelő, ezért csak a Lengyel- és a Bélai-Tátrában látható. A legtöbb virág június-júliusban nyílik, tehát a turistaidényben gyönyörködhetünk bennük.

Több mint 1300 magasabb rendű növényfaj fordul itt elő. A növényvilág alapját az alpesi-közép-európai növényfajok képezik, amelyek a harmadkor óta terjedtek el a Pireneusoktól a Kaukázusig minden hasonló magasságú hegységben. Számos sarkvidéki alpesi faj is akad köztük. A jégkorszak idején terjedtek el Közép-Európában, s a jégkorszakok közti és a jelenlegi melegebb időszakot csak a magas hegyek hidegebb helyein élték túl. A Tátrában előfordul néhány glaciális reliktum faj is. A nyolclevelű magcsák előfordul mind a hegység havasi rétjein, mind a sarkvidéki tundrán. A botanikusok a Tátrában kéttucatnyi, csak itt és a Nyugati-Kárpátokban előforduló ún. endemikus (bennszülött) növényfajt határoztak meg.

 

Tátra növényzetét a következő vegetációs fokozatokba sorolhatjuk:

 

• 1. hegyalji fokozat (600 – 900 m a tengerszint fölött), a Tátrai Nemzeti Park (Tatranský národný park - TANAP) alsó határát alkotja. Erdőközösségek itt csak maradvány növényzetként jelennek meg, túlsúlyban van a mezőgazdasági táj.
• 2. hegyi fokozat (900 – 1500 m a tengerszint fölött), e fokozatnak a jellemzője a sűrű erdős növényzet jelenléte, amelyben az egyszerű lucfenyő (Picea abies) dominál.
• 3. szubalpesi fokozat (1500 – 1800 m a tengerszint fölött), az erdők felső határa fölött fordul elő és főleg a havasi törpefenyők alkotják (Pinus mugo), kisebb mértékben fordul elő a havasi cirbolyafenyő (Pinus cembra) és a Madárberkenye (Sorbus aucuparia).
• 4. alpesi fokozat (1800 – 2300 m a tengerszint fölött), az a terület amely a törpefenyő övezete felett húzódik. Magashegyi rétek alkotják fatörzsű növények nélkül, ritkán előforduló magaslati növényekkel és virágokkal.
• 5. szubnivál fokozat (2300 – 2655 m a tengerszint fölött), hófedte fokozat, jellemző a köves terep moha és zuzmó előfordulásával.

A Tátra környéki alacsonyabb hegyeken mintegy 1250 m magasságig a bükkfajta a jellemző. A középhegységek bükkös oldalait az emberek sok helyütt a gyorsan növő lucfenyő monokultúrákkal helyettesítették. Az erdőirtás előtt a medencéket, völgyeket is bükkerdők borították.

 

A Tátrában ma már bükk nem nő, kivétel csak a Bélai-Tátra (Belianské Tatry) északi felén található bükkerdő maradványa. A Tátrában a 800 m-től az 1550 m tengerszint feletti magasságig terül el a nagy kiterjedésű, belsőleg kevésbé differenciált lucfenyő-övezet. A lucfenyőket helyenként a jegenyefenyők váltják fel.

 

A felső erdőhatár a Tátrában jelentős tájegységi határvonalat képez. Attól függően, mennyi fényt kapnak a hegyoldalak, ez az 1550-1620 m között ingadozik. Összefüggően vonul a Tátra egész területén, és a völgyekben öbölszerűen beszalad a hegység belsejébe is. A múltban a pásztorok kitartóan irtották a fenyvest az erdőövezet felső részében, hogy növeljék a legelők nagyságát szaporodó szarvasmarha csordáik és juhnyájaik számára, így a felső erdőhatár a Nyugati-Tátra és a Bélai-Tátra havasi jellegű részein lejjebb került.

 

Amíg a terület a Felvidék részeként Magyarországhoz tartozott, a Tátraalji fenyvest jegenyefenyők alkották. A trianoni döntést követően az új gazdák profitszerzés céljából a mélygyökérzetű, szívós, ám lassú növekedésű, – így a csekélyebb gazdasági hasznot hozó – jegenyefenyőket kivágták, s helyükre a gyenge gyökérzetű, de gyors növekedésű lucfenyőket telepítették. Az „új fenyves” nagy részét a 2004. november 19-ei szélvihar gyakorlatilag teljesen megsemmisítette.

 

2005 nyarán a szélvihar okozta károk enyhítésére nemzetközi összefogás keretében cseh, román, szlovák, osztrák, holland, olasz, francia önkéntes mellett számos magyar is részt vett a munkálatokban.

 

A felső erdőhatár fölött a kedvezőtlen éghajlati viszonyok miatt csupán magányos, széltépte lucfenyők, áthatolhatatlan koronájú vörösfenyők és cirbolyafenyők nőnek. A törpefenyők övezete 1800-1850 m magasságig nyúlik. E fölött az alhavasi és alpesi övezet található. Az alpesi rétek szélsőséges viszonyai közt mintegy 300 féle szívós apró növényfaj tenyészik, s ebből 40 egyed képes a 2600 m tengerszint feletti magasságban is növekedni. Leggazdagabb növényzet a Bélai-havasok és a Liptói-havasok mészköves alpesi rétjein van.

 

A cirbolyafenyő az erdei fenyő magashegységi faja, amely igazi dísze a tátrai természetnek. Az erdőövezet felső határa mentén nő, gyakran a meredek hegyoldalak sziklás szakaszán. A tátrai cirbolyafenyő nagyon szívós fa. Ennek ellenére nincs belőle sok, az erdészek becslése szerint nem több 200 hektárnál. A legnagyobb cirbolyafenyves a Tátrában a Furkota-völgyben található.

 

 

 

Az állatvilág a fenyvesek övéig azonos a középhegységével. Feljebb sokszor találkozhatunk az ott legismertebb és legnagyobb állattal, a zergével. Hajnalban és napnyugta előtt legel, ilyenkor közelíthető meg leginkább. Óvatos állat, egy közülük mindig őrködik, s ha veszélyt érez, rekedtes füttyentéssel jelez. Mindig csapatosan él, s ha a jelzés elhangzik a csapat minden tagja felkapja a fejét, körülnéz, és ha a legidősebb tapasztalt nőstény megindul, valamennyi menekül. Nagyszerű látvány egy ilyen csoport mozgása. Az ügyesség, erő és vakmerőség csodálatos harmóniája. Amióta védelem alatt áll, kevésbé fél, jobban megközelíthető és fényképezhető.

 

A Tátrában mintegy 900 zerge él, amelyeket szaknyelven tátrai zergének neveznek. C. Coututier szerint nem tartozik a zergefaj 11 megkülönböztetett alfajához sem. Az elismert francia szakember különleges alfajnak tartja, amely a jégkorszak után teljesen önállóan fejlődött ki. Ezért különböztetik meg az alpesi, az appennini, a balkáni rokonaitól, sőt sok olyan egyéb olyan jegye van, amelyek nincsenek meg a más kárpáti hegységek zergéinél. Ezért elmondható, hogy olyan zerge, amilyen a Tátrában él kb. 900 egyed van a földtekén.

A tátrai zerge a hegység szimbóluma.

A második jellegzetes állat a mormota. Ürgéhez hasonló, hosszú téli álmot alvó, félénk, de kíváncsi állat. Téli szállását mélyen a föld alatt építi meg. Amint kisarjad a friss tavaszi alpesi növényzet, a magasabb régiókba vándorol fel. Jóízű húsa és gyógyszernek tartott hája miatt a déli oldalon csaknem teljesen kiirtották. A Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) a Tátra északi oldaláról telepített át állatokat, amelyek elszaporodva ma már mindenütt megtalálhatók.

 

A Magas-Tátra sziklás bércei honos a kőszáli sas, amely a sziklafalak hozzáférhetetlen helyein fészkel. A kőszáli sast a vadállományban tett kártevései miatt még a háború előtt úgy kipusztították, hogy ma mindössze 2-3 pár fészkel.

 

A magas hegyek legszebb madara a hajnalmadár

(Tichodroma muraria).