A zerge (Rupicapra rupicapra) az emlősök
(Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a kecskeformák
(Caprinae) alcsaládjába tartozó faj. Legközelebbi rokona a
havasi kecske.
Az állat hossza 110–130 centiméter, farokhossza 3–4 centiméter, marmagassága 70–80 centiméter. A
hím testtömege
22–62 kilogramm,
míg a nőstény 14–50 kilogramm. Testfelépítése kecskeszerű. A felső ajak hátsó szélétől
egy fekete,
szétterülő csík húzódik a szemeken keresztül a szarvakig és a fülekig, a homlokán lévő fehér
folt és a szintén fehér pofák és a fülek belseje erős kontrasztot mutat ezzel,
olyan, mintha az állat álarcot viselne. A has mindig világosabb, mint a hát. A
bak és a nőstény szőrszíne és rajzolata nem különbözik jelentősen.
A nyári
szőrzet világosbarna; a gerincoszlop vonalában a háton fekete csík húzódik. A téli szőrzet majdnem
teljesen fekete, és finom gyapjúszőrökből alakul ki, ami nagyon jól melegít. A
maron és a faron a meghosszabbodott szőrök izgalmi állapotban felborzolódnak.
Ez a közismert és a vadászok körében olyannyira kedvelt „zergetoll”, amely a
szarvaknál is jobban áhított trófea. Mindkét nemre jellemző a hátrafelé hajló
szarv, amely más tülkösszarvúakkal összehasonlítva vékony, felálló, többé-kevésbé
kampós és alig éri el a fülek méretének dupláját. A nőstényé kisebb és kevésbé
hajlott. A támadók elleni védekezésül és a szaporodási időszakban a hímek a
nyőstényért vívott küzdelemben vetik be.
A szélsőséges élettérhez különösen a
lábai alkalmazkodtak. Nagyon erős ízületei, erős izomzata és hosszú, hátul
széles, előrefelé keskenyedő patája van, mely tapadókorongként „ragad” az
aljzathoz. A pata szilárd, de rugalmas külső szarufala biztonságos
„sziklafogást” nyújt, a belső puha szarutalp és sarokvánkos megakadályozza a
csúszást. A pata a rendkívül meredek terepen összeszűkül,
szétterül. A kettőzött pata és a fattyúcsülkék szintén védik az állatot attól,
hogy megcsússzon. Hihetetlenül néz ki, amikor a zerge, látszólag a gravitáció
figyelmen kívül hagyásával, sebesen menekül felfelé a meredélyeken. Ebben
minden nagyobb állatot leköröz. Egyetlen földön járó ellensége sem tudja idáig
követni. A szirti sasok,
melyek a levegőből támadnak, csak a gidákra vagy a legyengült állatokra
veszélyesek.
A zerge szaglása jó, látása kiváló,
hallása éles.
 |
| Fotó: Witek Kaszkin |
A zergék elterjedése
A zerge valódi európai endemizmus,
megtalálható az Alpokban,
a Kárpátokban,
az Appennin-hegységben
és Kis-Ázsiában.
Mára egyes populációi jelentősen megcsappantak vagy kipusztultak. A Pireneusokban
a zergéből nemrégen leválasztott és önálló fajnak nyilvánított pireneusi
zerge (Rupicapra pyrenaica) él.
Élőhelyének magvát a törpefenyők
zónája képezi. Nyáron a zergék innen vonulnak a meredek hegyoldalakra és a
hegyi legelőkre. Télen a völgy felé, az erdőzóna felső részébe vándorolnak.
Élőhelyük így 800 és 2500 méter között ingadozik. Életterük lefelé a szarvasokéval
és az európai őzekével érintkezik, felfelé pedig
részben az alpesi kőszáli kecskékével fed át. Az
egyes zergenyájak által előnyben részesített élőhelyek alapján erdei és kőszáli
zergéket különböztetünk meg.
Alfajai
A nemrég önálló faj státuszába emelt
pireneusi
zerge nélkül a zergének a következő hét alfaját különböztetik meg:
Alpesi zerge (Rupicapra
rupicapra rupicapra), az Alpokban él, relatív gyakori alfaj
Kárpáti zerge (Rupicapra
rupicapra carpatica) a Kárpátokban fordul elő Romániában,
viszonylag gyakori alfaj.
Balkáni zerge (Rupicapra
rupicapra balcanica) a Balkán-félsziget hegységeiben honos viszonylag
gyakori alfaj.
Török zerge (Rupicapra
rupicapra asiatica) Anatóliában élő viszonylag gyakori alfaj.
Kaukázusi zerge (Rupicapra
rupicapra caucasica) a Kaukázusban él; a Természetvédelmi Világszövetség
(IUCN) mint veszélyeztetett alfajt tartja számon. Az 1990-es évek
elején a Kaukázusban még több, mint 15 000 zerge élt. A vadorzás és a térségben
zajló politikai konfliktusok miatt azonban populációi drasztikus hanyatlásba
kezdtek az utóbbi 15 évben.
Tátrai zerge (Rupicapra
rupicapra tatrica), a Magas-Tátrában, a lengyel-szlovák határon élő
alfaj. Mivel kevesebb, mint 250 vadon élő egyede ismert, a Természetvédelmi
Világszövetség a kihalással közvetlenül veszélyeztetett kategóriába sorolta. Fő
veszélyeztetője az alfajnak a túlzásba vitt turizmus az élőhelyén.
Kartauzi zerge (Rupicapra
rupicapra cartusiana) a Chartreuse-hegységben, Franciaország
délkeleti részén élő alfaj. 150 jelenleg élő egyedével a zerge leginkább
veszélyeztetett alfaja.
A zergék összegyedszámát mintegy 400
000 egyedre becsülik. Ebben azonban nincs benne az a jelentős létszámú
betelepített populáció, amely Új-Zéland
déli szigetének magashegységeiben él. Új-Zélandra 1907-ben telepítették be. Az
első állatokat I. Ferenc József osztrák
császár adományozta a szigetországnak.
 |
| Fotó: Szugyiczki Zsolt |
A zerge életmódja
A meredek hegyoldalakon járva a
zerge látására van utalva. Éjszakára félreeső vagy rejtett menedékekbe vonul,
és ott pihen pirkadatig. Ekkor kezdődik az első legelési időszak, amely kora
délelőttig is eltarthat. Délben, amikor a magasan álló nap a sziklákat égeti,
az árnyékban vagy a bozótosban pihen, délután és estefelé lesz megint aktív.
Télen a táplálékkeresés az egész napra kiterjedhet, mert szűkös az élelem.
Főként lépésben és ugrálva halad. Az erőkímélő ügetés csak a sík területeken
előnyös. Tartósan rossz időben és magas porhóban lehúzódik az erdőkbe. Veszély
esetén átható füttyöt hallat, amelyet figyelmeztetésnek vesznek a mormoták
is. Az idős bakok rendszerint magányosak, míg a nőstények laza nyájakban élnek.
Itt élnek a fiatal állatok is, amelyek anyjukkal nagyon szoros kapcsolatot
tartanak fenn. Rögtön születésük után követik anyjukat, nem fekszenek el néhány
napig, mint az őzgidák.
A fiatal zergék sokat játszanak, így hamar lépés
biztosak lesznek. A bakok terület ért vívott harcai is az erdők fölött, a hegyi
legelőkön vagy a meredek hegyoldalakon zajlanak, ilyenkor érdekes röfögő hangot
is hallatnak. Területüket a szarvak tövén lévő mirigyeik váladékával jelölik
meg. Ha vetélytárs közeledik, a territoriális bak egy közeli fácskához dörzsöli
ezeket a mirigyeket. Erősebb izgalom esetén átvizel szétterpesztett elülső
lábai között. Hátszőrét felborzolja, amitől, főleg oldalról, nagyobbnak tűnik.
A párharcokban a hajlott szarvak veszélyes fegyverekké válnak. A bakok, mint a
sarlókkal, úgy csapnak le velük ellenfelükre. A szarvak gyakran összeakadnak,
majd kimerítő „kötélhúzás" kezdődik.
Az alulmaradó vetélytársat sokáig
üldözik. A vadon élő állatoknál ritkán fordulnak elő komoly sérülések, a
fogságban tartott zergéknél azonban csúnyán is végződhetnek a harcok, ha a
legyőzöttnek nincs elég tere a meneküléshez. Kritikus a helyzet a zerge- és a kőszáli kecske-bakok találkozásakor is,
mert mindketten egészen más módon küzdenek. A kőszáli kecske felemelkedik és
szarvával lefelé csap, míg a zerge alulról felfelé, az ellenfél hasába döf,
hegyes kampóival még a hasát is felvághatja.
Tápláléka fűfélék
és lágy szárú növények, levelek, rügyek, zuzmók.
 |
| Fotó: Tomasz Zwijacz Kozcia |
A zergék szaporodása
Az ivarérettséget 2,5-4 évesen éri
el. A párzási időszak október-december között van. A zergebakok hevesen harcolnak a
nőstényekért. A vemhesség 24-26 hétig
tart, ennek végén a nőstény 1, ritkán 2 utódot hoz a világra. Elléskor a vemhes
nőstények elkülönülnek a csoporttól, és általában jó fedezékben, a törpefenyők között hozzák világra gidáikat. Az
ikerszülések ritkábbak, mint az őznél. Az utódok körülbelül 6 hétig szopnak, de
már korábban elkezdenek legelni. A fiatal állatok a következő gida születéséig
maradnak anyjukkal. Körülbelül két és fél évesen ivarérettek, és 15-20 évet is
megélhetnek.
A Tátra szimbóluma, a zerge
A tátrai zerge (Rupicapra rupicapra
tatrica) a Tátrai Nemzeti Park jelképe, védett állat. A magashegyekben, az
erdőhatár feletti területeken, állományokban él. A felnőtt hímek hossza kb. 80
cm, magasságuk 70-80 cm, súlyuk 25-35 kg. A nőstények kisebbek, a hímekhez
hasonlóan szintén kúpos szarvuk van, amely kevésbé kampós, mint a hímeknek. A
zergék elsősorban fűfélékkel, zuzmókkal és gyógynövényekkel táplálkoznak. A
zergék párzási időszaka általában október végén kezdődik, és egészen decemberig
tart. A nőstények általában egy (kivételes esetben két) gidának adnak életet
május és június között. A zergék a telet az alacsonyabban fekvő, kedvezőbb
éghajlati viszonyokat biztosító régiókban vészelik át.
Kommentáld!