Hihetetlen, de immár 10 év eltelt azóta a gyászos emlékű este óta. 10 évvel ezelőtt, november 3-án az esti órákban Kókai Tamás barátom tragikus körülmények között életét vesztette. Az ezt követő napok, hetek döbbenete után lassan megfogalmazódott bennem, hogy papírra kellene vetni a közös élményeket, a túrák emlékezetes pillanatait. De rögtön adódott egy nagyon nehéz kérdés: hogyan is kezdhetném a Tomival együtt bejárt túrák során átélt élményeim, a túrák felejthetetlen pillanatainak megörökítését megpróbáló „napló” megírását? Talán ez volt a legnehezebb része a dolognak. Belefogni a leírásába annak a számtalan, mások számára talán lényegtelen, de számunkra, Tomi és az én számomra mégis felejthetetlen, azóta is számtalanszor felemlegetett élménynek a közérthető leírásába így, hogy Tomi már nincs velünk…
Először is a név, Tomi. Abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy tudomásom szerint csak tőlem fogadta el, hogy Tominak, és nem Tamásnak hívom. Tudtommal, és ezt még életében Ő maga is megerősítette, szinte mindenki más, a család és a barátok is Tamásnak szólították, mert Ő így szerette. Én személyes megismerkedésünk első percétől Tominak szólítottam, igaz, hogy nem kérdeztem meg, hogy ez jó-e így, de mivel nem kifogásolta, élete végéig nekem csak Tomi maradt, és most már marad is örökre…
A következő hetekben megpróbáltam összeszedni a közös kirándulások alkalmával átélt legmaradandóbb élményeinket. Ezeket Ő sajnos már nem tudja megerősíteni, de valami mégis arra sarkall, hogy ezeket nélküle is papírra vethetem. Mégpedig az, hogy a naplóban leírt eseményeket még életében azóta is számtalan alkalommal felidéztük. Tanúk erre azok a közös barátaink, akikkel azóta több alkalommal együtt túráztunk.
Első alkalommal 1999. augusztusában voltunk együtt a Magas-Tátrában. A Tomi tragikus halálig eltelt közel három és fél évben 25 alkalommal voltunk együtt túrázni, ennek nagyobb részét csak ketten, vagy kisebb, 4-5 fős csapattal. A Tátra (értve ez alatt a Magas, a Lengyel- és a Liptói-Tátrát is) szinte minden fontosabb pontjára együtt jutottunk el. Az utóbbi időben már térképek, panorámaképek és rajzok nélkül is úgy néztünk körbe egy csúcsról, egy hágóról, hogy szinte minden jelentősebb, turistaúton elérhető csúcs és hágó, völgy és tó ismerősként, meghódított célpontként volt mögöttünk. Felérve egy kilátópontra szinte egymást megelőzve igyekeztünk a velünk együtt túrázó barátainknak elmondani, hogy ott is, ott is, és amott is voltunk, itt ez történt velünk, ott meg amaz… És akkor mi a helyzet ma? Szívbemarkoló élmény volt az első, igazán magashegyi túrt végigélni Tomi nélkül. De erről majd a napló végén, az utolsó fejezetben írok részletesebben.
Aki ismer engem, tudja, hogy nálam minden fontos momentum dokumentálva van, így csak elő kell vennem a feljegyzéseimet, amelyekben minden egyes kirándulás, minden túra fellelhető. Őszintén mondom, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen apropóból fogom végignézni közös túráinkat, hogy ilyen rövid idő után írásos, a Tomi emlékét megőrizni vágyó megemlékezés leírásához fogok hozzákezdeni.
…Mert hisz az emberi emlékezet a kor előrehaladtával csak romlik. Ami ma még élesen él emlékezetünkben, lehet, hogy pár év múlva homályos folt lesz csupán. Bízom benne, hogy a későbbiekben részletekben közölt naplóban olvasható, alapjában véve derűs pillanatokat felidéző visszaemlékezések hozzájárulnak ahhoz, hogy mi, akik életében közel (de mint a történtek tanúsítják, sajnos nem ELÉG közel…) álltunk Tomihoz, sok-sok év múltán, számtalan, a Tomi emlékére véghezvitt túra után is élénken emlékezzünk ezekre a számomra felejthetetlen pillanatokra.
Rögtön az elején szeretném világossá tenni, hogy a következő pár oldalon papírra vetett gondolatok teljesen szubjektívek, senki ne várjon tőlem objektivitást, hiszen legjobb barátomat vesztettem el… A mi barátságunk a Tátrán alapult, a Tátra hozott össze kettőnket, a Tátrában szavak nélkül is megértettük egymást. Elég volt, ha ránéztünk a másikra, és tudtuk egymásról, mit akar, mit szeretne, és az adott pillanatban mit bír el a másikunk.
Ez a napló soha nem került nyilvános terjesztésre, 10 éven át őriztem a polcomon, azóta rajtam kívül senki sem olvasta. Most, Tomi halálának 10. évfordulóján gondoltam úgy, hogy a napló egy részét, több részletben a nyilvánosság elé tárom. A naplóban időrendi sorrendben haladva vetem papírra közös élményeinket. Még egyszer szeretném nyomatékosan kifejezni, hogy ez nem egy objektív túraleírás, hiszen célja éppen az, hogy bemutasson egy embert, akinek életében a hegyek, és azokon belül is főképpen a Magas-Tátra csúcsai, völgyei, hágói, tavai, menedékházai igen jelentős szerepet játszottak.
Pár szó megismerkedésünkről. Egy munkahelyen, bár más-más munkakörben dolgoztunk, mégpedig a parassapusztai határátkelőhelyen, ahol én már hosszabb ideje pénzügyőrként dolgoztam, amikor Tomi odakerült útlevélkezelőnek. Mivel kezdetben nem egy váltásban dolgoztunk, ezért saját kollégáink hívták fel a másikra figyelmünket, nekem szóltak, hogy van itt a határőrök között egy hegymászó srác, aki sokat jár a Magas-Tátrába, neki viszont azzal mutattak be kollégái, hogy dolgozik itt egy pénzügyőr, aki könyvet ír a Magas-Tátráról. Ez 1999-ben volt, amikor én már javában dolgoztam a „Tátrai túrák” című könyvemen. Innentől kezdve aztán csak pár hétnek kellett eltelnie, hogy rövid egyeztetés után nekivágjunk első, közös tátrai túránknak.
1999. augusztus à Az első túra együtt
Ekkorra már egy bizonyos baráti és munkatársi körben nyilvánvalóvá vált az én Tátrához való kötődésem, ennek okán pár barátom és kollégám kapacitálására kinéztünk egy augusztusi hétvégét, Szentiványi Laci barátom segítségével szállást foglaltam a Slovan Hotelben Tátralomnicon, majd néhány autóval elindultunk a Tátrába.
Csorbai-tó – Fátyol-vízesés – Lorenz-hágó – Szoliszkó menház – Csorbai-tó
 |
| Tomi kék hátizsákkal a jobb szélen |
Mivel a 15 fős társaság nagy részének ez első tátrai túrája volt, ezért egy viszonylag könnyű, de mégis látványos túrát terveztem erre a napra, mégpedig a Fátyol-vízesés megtekintését a Mlinica-völgyben. Úgy indultunk, hogy felmegyünk a vízesésig, és majd meglátjuk, ki hogy bírja, ha úgy dönt a csapat, hogy megyünk tovább, akkor megyünk, ha nem, akkor visszafordulunk.
Nos, ebből a bizonytalan indulásból egy fantasztikusan szép túra kerekedett, aminél csak az idő volt fantasztikusabb! Azelőtt és azóta sem volt sok olyan szép napsütéses túránk, mint ez a túra. A Fátyol-vízesést természetesen minden gond és fáradtság nélkül elértük, ahol az „első bálosok” annak rendje és módja szerint jól megebédeltek. Természetesen nem a tófal fölött, hanem a vízesés alatt… Majd teli hassal úgy döntött a csapat, hogy menjünk tovább, amíg mindenki bírja. Ez a kérdés útközben még többször felmerült, de végül is mindannyian sikeresen megcsináltuk a körtúrát, vagyis a Lorenz-hágón keresztül, a Wahlenberg-tavak mellett elhaladva, a Szoliszkó menedékházhoz jutottunk, ahonnan ülőszékes felvonóval tértünk vissza a Csorbai-tóhoz.
A történet hamarosan folytatódik.
Lejegyezte: Tátraturista
Kommentáld!