Az 1355-ös évben Giovanni Boccaccio még így, több mint 660 év távolából is vérfagyasztó sorokat vetett papírra. Az 1340-es évek végétől Európán végigsöprő, mai tudósok szerint minden bizonnyal a Yersinia pestis baktérium által okozott hatalmas járvány miatt „mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien – írja Boccaccio – egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat”. (Boccaccio: Dekameron, Első nap. Révay József fordítása.)

Ám amit a következőkben előad, még ennél is szörnyűségesebb:

„e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét (ami főbenjáró dolog és szinte hihetetlen)…”

És ha ez nem lenne elég:

az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna.

Szélsőséges öngyűlölet

Az 1347-től körülbelül 1351-ig a kontinensen végigviharzó „fekete halál” által gerjesztett kétségbeesés minden korábbit felülmúlt és nem ismert mértéket. Az újra meg újra kitörő járványban vesztette életét az európaiak közel egyharmada. Pusztítása olyan hatalmas volt, hogy becslések szerint legalább 200 évbe telt, hogy a világ újra elérje azt a népességszámot, amit az 1340-es évek elején.

És ez nem csupán fizikai, de pszichológiai csapást is mért Európa lakosságára. A „fekete halált” átvészelők szélsőséges traumán mentek keresztül, nem csoda hát, ha szélsőségesen is reagáltak:

az öngyűlölet és az erőszak újabb és újabb hullámával.

Egymás és önmaguk ellen fordultak

Az 1348-as év végére már tele voltak az utak mezítlábas flagellánsokkal, akik a krisztusi passióra emlékezve önmagukat korbácsolták. Heinrich von Herford német krónikás, dominikánus szerzetes leírta, milyen korbácsot használtak: marhák ösztökélésére használt botból ágaztak ki a szíjak, amelyekbe kettő-négy vasdarabot csomóztak; amikor meztelen hátukat ostorozták, az oly mélyen mart a húsukba, hogy a vér az „alsóbb fertályukig” lecsurgott.

Flagellánsok 1349-ben (Wikipedia)

Ennél halálosabb fenyegetést jelentett a kisebbségek elleni erőszak. A zsidókat egy sor bűnnel vádolták, kezdve az élelemkészlet megfertőzésével egészen „a kereszténység elpusztítására békákat és pókokat olajba és sajtba vegyítő” főzetek készítéséig. Az ilyen vádakat gyakorta követték pogromok – a német, osztrák és más közép-európai archívumokból gondosan összeállított Germania Judaica könyvtár tanúbizonysága szerint

a „fekete halál” idején legalább 235 zsidó közösséget irtottak ki.

Haldokló szeretteiket is elhagyták

Ha közelebbi pillantást vetünk a korabeli krónikák lapjaira, még egy nyugtalanító és az előbbieknél is elterjedtebb pszichológiai válaszreakciót látunk eluralkodni, olyat, ami gyökerestül megrázta a társadalmat, sőt az egyes családokat. Krakkótól Dublinig, Szicíliától Skóciáig a járvány által még el nem ért emberek olyan rettegésben éltek attól, hogy rájuk is lesújt a kór, hogy otthonukat és haldokló szeretteiket elhagyva mentették az irhájukat.

Amint a kór partra tette a lábát a szicíliai Messinában 1347 októberében, egy szerzetes, Michele da Piazza így tudósított:

„Se papok, se fiak, atyák vagy egyéb rokonok nem mertek belépni [hogy eltemessék a holtakat]”,

s az élők semmiképp nem merészkedtek a halottak házaiba,

„még javaik és pénzük összeszedése miatt se”.

Boccaccio leírásánál hosszabban és hasonló ellenszenvvel értekezett a jelenségről Marchionne di Coppo Stefani firenzei krónikás. Elregélte, hogy a szeretteik által elhagyott szenvedők közül sokan „gyónás és egyéb szentségek nélkül” távoztak, mások meg egyszerűen éhen haltak, mert „senki nem vitt nekik eledelt”. Stefani a kegyetlen csalárdság jeleneteit is beleszőtte cserbenhagyásról szóló történeteibe:

az egészségesek azt mondták gyengélkedő szeretteiknek, „elugrom a doktorért”, majd étel, ital, orvosság hátrahagyása nélkül bezárták maguk mögött az ajtót, és vissza se néztek.

Pestisdoktor Paul Fürst metszetén (Wikipedia)Elbeszélni is borzalmas

A „fekete halál” legfontosabb firenzei krónikása, Matteo Villani megkockáztatta: ha a város polgárai nem hagyták volna ilyen nagy számban magukra a betegeket, alacsonyabban tarthatták volna a halálozási arányt. Akik elmenekültek, érvelt, sárba tiporták a keresztény tanokat, s úgy viselkedtek, mint a hitetlenek. Neubergi Mátyás német krónikás, aki pár sorral korábban egész zsidó közösségek élve elégetéséről tudósít, erről így fogalmazott:

„túl borzalmas egyáltalán leírni vagy elbeszélni”.

A beszámolók szerzőinek haragját azonban nem egyedül a hozzátartozóikat hátrahagyó túlélők vívták ki. Számos más író mellett Boccaccio is elborzadt az orvosok, jegyzők, sírásók tömeges menekülésén, s ostorozta a sorsüldözöttek számára igen fontos szolgáltatások tudatos elmulasztását.

A „fekete halál” cserbenhagyásról szóló látomásai közül az egyik legszemléletesebb Gabrielle de’ Mussis piacenzai jogászé.

„Irgalmazz, irgalmazz, barátom – esdekel egy megfertőződött beteg. – Legalább mondj valamit, most, hogy Isten karja lesújtott reám. Ó, atyám, miért hagytál el engem? Elfeledted tán, hogy gyermeked vagyok? Anyám, hová tűntél? Miért vagy ily kegyetlen, holott tegnap még gyöngéd valál? Csecseden neveltél, s kilenc hónapig hordoztál méhedben.”

Igaz vagy hamis?

A korszakkal foglalkozó legtöbb történész általában kevés figyelmet fordít az elhagyatottakról szóló sztorikra, s de’ Mussis szavai ennek okára is rávilágítanak: szinte bizonyos, hogy költötte azokat. Számos tudós egyszerűen nem hiszi, hogy e történeteknek valós alapjuk lenne, figyelmen kívül is hagyják őket, mint irodalmi eszközöket, melyek egyetlen célja, hogy felerősítsék a járvány szörnyűségeit. Mi több – mondják ők –, e beszámolók gyakran egyetlen, kétes tényeket sorakoztató forrásra vezethetők vissza, s egyik országtól vándoroltak a másikig.