Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegény asszony.... A Magyar Terelő Pásztorkutyák történelme első rész.

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegény asszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötté volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.../Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese - A kiskondás/

E mesebeli bevezető után vizsgáljuk meg mi a helyzet a valóságban, a Magyar Terelő Pásztorkutyák egyik használati célját tekintve, a sertésekkel kapcsolatos munka területén. Természetesen a téma kibontásának alapossága most is először történelmi gyökerek ismertetését igényli.

Vadakat terelő juhász

Mivel kezdhetnénk mással a magyar hajtó kutyák történelmi bölcsőjének lépcsőfokait, mint a háziasított sertés ősének, a vaddisznónak használati megközelítésével. "Amikor vadászkutyáink, illetve kutyás vadászati kultúránk múltjáról beszélünk, mindenekelőtt meg kell említenünk egy kevéssé ismert tényt: azt tudniillik, hogy a középkorban, illetve a még korábbi időszakban nem különült el olyan élesen az egyes kutyafajták feladatköre, mint ma. 

Vonatkozik ez hazai kutyafajtáinkra is. Ezzel magyarázható, hogy egy Jean de Berry herceg naptárából, az 1410-es évekből származó, solymászatra induló társaságot ábrázoló festményen egy hosszabb lábú, nyurgább vadászkutya mellett egy jól felismerhető pulit is felfedezhetünk. Egy ugyancsak XV. századi kódex kissé sematikus rajza Zsigmond király vadászebei között szintén ábrázol egy pulit (esetleg nyíratlan uszkárt) formázó ebet. A pulit a vízivad mellett az ugyancsak vizet, mocsarat kedvelő őstulok vadászatánál is alkalmazták: feladata az volt, hogy a vad marhákat kiterelje az ingovány partjára. A komondorról nem ismert, hogy a nyájőrzésen kívül egyéb feladatot is ellátott volna, a kuvasznak viszont jó hasznát vették a bölényvadászatokon..."/Mirtse Áron - Vadászkutya történelem/

A terelő, hajtó kutyák és a vaddisznó kapcsolata persze nem csak, és nem elsősorban a vadászattal magyarázható. Dolguk és feladatuk egyik oka az, hogy találkozhattak, érintkezhettek a munkájuk, használatuk során vaddisznóval.

"A disznók őrizetlen legeltetése erdőségekben lehetőséget adott a vaddisznóval való keresztezésre. Az egész évben erdőn járó falkák veszedelmesek is lehettek, a farkast, vagy a kutyát gyakran "szétszedték", de megpörgették az embert is, ha nem vigyázott."

/Károlyi Fülöp Béla - Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban - Disznótartás a Kárpát-medencében 2010./

Erre tagadhatatlan bizonyíték napjainkig a Mangalica malacok esetében a vaddisznóhoz hasonlatos csíkoltság, úgynevezett livré. Születésük után néhány hétig ezt meg is őrzik.

Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható kelet-európai szalontai vörös disznó fajta, ez nem egyszer borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat. Átütött rajta a vaddisznó-tulajdonság, hiszen annak egyeneságú leszármazottja, malacai is csíkosak. /Károlyi Fülöp Béla - Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban - Disznótartás a Kárpát-medencében 2010./

A másik ok, magyarázat a Magyar Pásztorkutyák és a vaddisznó kapcsolatára, hogy a legeltetett nyáj, gulya, illetve konda mellett megjelenő vaddisznó dúvad első osztályú táplálékforrást jelentett úgy a pásztorkodó embereknek, mint kutyáiknak.

Ezért, ebből következő módon egy jó használati Magyar Terelő Pásztorkutyának boldogulnia kellett a vaddisznóval is.

Mangalica

A magyar kondákat hajtó kutyák viselkedésének megértéséhez elengedhetetlen a közeg ismerete, amiben kialakultak a szükséges vérmérsékleti sajátosságok. A karakter magyarázata legkézenfekvőbb azzal a magyar sertésfajtával, ami hosszú évszázadokig uralkodott hazánk sertéstenyésztésében.

Ma már egyértelművé lett az a nézet, hogy Árpád magyarjainak az állattartás és a földművelés két egyenrangú ősfoglalkozása volt. Nem egyik alakult ki a másikból, hanem mind a kettő egymás mellett élt. Az állattartás külterjes volt, amint azt belső-ázsiai feltárások vagy akár a Gödöllő-Babat völgyi Árpád kori templom, veremházak, faházak és karámok egysége is mutatja. Állatainkat őseink szállásukon karámokban tartották, amennyiben sok állatuk volt, azok egy részét elvitték távolibb legelőkre legelni, de télire mindig visszatértek szállásukra Hankó Béla 

1939-ben amikor azzal állt elő, hogy a magyarok hoztak magukkal sertést, abban az időben ez újszerűnek hatott azok szemében, akik a monarchikus ideológia szemlélete alapján úgy vélték, hogy a magyarok afféle lovas-nomádok voltak - írja a kutya.hu 

Hóman Bálint is megerősítette, majd Gubnda Béla 1943-ban írt így: "Arra a kérdésre, hogy hoztak-e a magyarok magukkal a Kárpát-medencébe sertést csakis igennel lehet válaszolni", hiszen egyrészt a kelet-európai majacki és dimitrovói telepen a sertés állománya már jelentős volt, másrészt ott szerepel a sertés ábrázolása a Thuróczy Krónikában is. 

A belső-ázsiai hunok és török népek tartottak sertést, ezt részben a Kínai Évkönyvek leírásai, részben pedig a hun és türk temetők modern feltárásai bizonyítják. 

A szalontai kondák nehezen tűrték az idegen beavatkozását, általában udvarokban, ólakban vagy akár ridegen is tartható volt. Ősi parlagi fajta, amelyet elsősorban az Alföld dél-keleti részén tenyésztettek. A Dunántúlon hasonlóan ősi fajta a bakonyi sertés. Sajnos a szalontai sertés több, mint ezeréves Kárpát-medencében való tartózkodása után kipusztult. A honfoglalás idején a magyarság tehát magával hozta állatait, útravaló termékeiket, a tejet és húst adó marhákat, az igavonó, és vadászó harcra fogható lovakat, a gyapjat és tejet adó juhokat, a segítő komondorokat, a kísérő kutyákat, de jöttek lassú kocogással a disznók is. 

Ezt a fajt itt aztán szalontai disznónak mondták már az újhazában, óriási volt, zsíros volt, erőt adott, táplálékot biztosított. De ő megszerezte magának a pusztán található növényekből a maga ennivalóját, mert szabadtartásban éltek. Ez a disznó aztán találkozott az avarok által hozott, de itt már bakonyinak mondott hússertéssel. E kettő keresztezéséből lett aztán a 18. századra kialakított lassan inkább etetéssel tartott sertés. Etették, mert már ekkora ideért a kukorica is nyugatról vándorolva a magyar tájra és a honi mezőgazdaságba beépült. Az állattenyésztésben a szelekciót, a bizonyos célra történő tudatos kiválasztást a 18. században az angol állattenyésztők kezdték meg. A Nyugat-európában kitenyésztett hússertések magyarországi meghonosodásának időpontját konkrét évszámhoz kötni nem tudjuk. 

A Magyar Gazda 1860. évi kötete már említi a yorkshiri kan és mangalica kocák hibridjeit. Az ún. magyar mangalicát a délről érkezett sumádia és két ősi tájfajtánk, a bakonyi és a szalontai sertés keresztezéséből, hazánk területén tenyésztették ki. Négy színváltozatát tartották nyilván, szőkét, feketét, fecskehasút és a vadast. Alkatuk kerekded, széles hátú és gömbölyded hasú, szőrzetük finom szálú és göndör. A sertésfajta neve, a szerb-horvát eredetű mangalica szó is jelzi meghonosodásuk és a kialakulásuk irányát. Ez a jellegzetes zsírsertésfajta körülbelül a 19. század közepére csaknem teljesen kiszorította a két ősi tájfajtát, pontosabban folyamatos keresztezéssel átalakította és egységesítette a magyar és a Kárpát-medence sertéspopulációját. 

A Történelmi Etimológiai Szótár szerint - a mangalica szót először 1791-ben említik, amikor az ajkai kanásztól elhajtanak, írják a példaszövegben "100 darab sertéseket, rész szerént mangaritzákat rész szerént magyar fajtákat". A gödöllői Grassalkovits-uradalomban már 1795-ben 110 mangoliczának mondott disznót vásároltak. 

A mangalica, akárcsak a szalonna szavunk szláv, szerb-horvát eredetű, ugyanis a magyar mangalicát az 1830-as évektől a Szerbiából behozott sumadia disznóból a szalontai és a bakonyi disznó keresztezésével tenyésztették ki. Archeológiai vizsgálatok igazolják, hogy a középkorban szabadon tartott, parlagi fajtákból származó sertéshús fogyasztása a marháét követte. A marhánál és a juhnál is drágább, becsesebb húsnak számított a sertéshús a 18. századig. A mangalica valójában divatos fajta lett. Rónai Gyula a Mezőgazdasági szemle 1885-ös számában már a teljes térhódításról számol be: " a nagy garral felkapott mangalicza-tenyésztés, az ujság ingerével birva, csakhamar általános elterjedést nyert az egész országban, sőt a hetvenes évtized végén uralgó jó sertés árak következtében a sertéstenyésztés annyira erőt vett a gazdasági üzemben, hogy sok gazdaság - a szarvasmarha - és a juhtenyésztés rovására - egész jövedelmezőségét tervszerüleg erre alapította." 

Ez a folyamatos emelkedés azonban hirtelen megállt. 1895 és 1915 között Amerikából behurcolt sertéspestis tombolt, a 4,5 millió elpusztult sertés 95%-a mangalica volt. S miután korabeli sajtófordulattal élve "a hízott sertés üzletirányzata lanyhult", jelentékeny állami támogatással tették lehetővé a tömegesebb angol és német hússertésimportokat. Az ipari hizlaldákban a hízlalás időszaka lerövidült, a malacokat fiatalabban fogták hizlalásba. 

Az I világháború után az elcsatolt országrészekben maradt a mangalicaállomány nagyobb része. A Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete 1927-ben alakult meg, lefektették a törzskönyvezés irányelveit és nemesítés szabályrendszerét (kisebb változtatásokkal mai napig érvényben van). A két világháború között tehát zömmel a mangalica képezte az ország sertésállományát, de a háborúban az állatállomány több, mint 50%-os veszteséget szenvedett. 

A fajtaváltás hatására a mangalica kiszorult a magyar piacról. Végül 1973-ban - a szürke marhával együtt - védetté nyilvánították a mangalicát, és 1974-től állami támogatással fenntartott génbank állományokban folyik a tenyésztése. Az elmúlt 15 évben az ellenőrzött állomány közel 50-szeresére, a tenyészetek száma pedig több, mint 30-szorosára növekedett, ami példátlan a magyar állattenyésztés történetében. A XX. század második felére jellemző túltenyésztés után rájöttünk ismét, hogy a régi a jobb. A mangalica ismét az érdeklődés középpontjában áll, egy 2004-es országgyűlési határozatban, mint régi magyar állatfajtát védetté nyilvánította, de még igazán nem lett hivatalosan hungarikum. /Károlyi Fülöp Béla - Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban - Disznótartás a Kárpát-medencében 2010./

Hozzá kell tenni kiegészítésként, hogy maga a Mangalica a magyar történelmi viharok ellenére mit sem változott. 

Ugyanúgy, ahogy kialakulása idején így most ma sem tartható és nevelhető intenzíven. Igényli a legeltetéses állattartást. Egyrészt növekedése és fejlődése kívánja meg ezt, mert malac korban hajtatva nem nevelhető. Másrészt a legeltetés és a szabad tartás a takarmányozási, tartási költségeit enyhíti, olcsósítja. Nagyüzemi állattartásra, iparszerű hizlalásra alkalmatlan. Eltérően a magyar szaknyelv által kommersz sertésnek mondott modernebb fajtáktól a hízási folyamat során extrém zsírréteget épít a bőre alatt és kevesebb zsírt raktároz izomszöveteiben. Ebből is következik, hogy húsa elsősorban száraz érlelt húskészítmények gyártására (szalámi, kolbászfélék, sonka stb.) használható. Következik ez abból is, hogy hosszú hizlalási idő végére mutat kész húsformákat, amikor már érettebb húsa inkább a száraz, érlelt húskészítmények előállítására alkalmas. A modern iparszerű sertéshizlalásban divatos "kis súlyú", azaz 90-110 kg közötti vágási kategóriában hizlalása gazdaságtalan. Harmadrészt a szabad tartási módja, legeltetéses nevelése és befejező kukoricán, vadepres vagy tölgyes hizlalása adja verhetetlen húsminőségét. Húsának íze világhírűvé és egyedülállóvá tette a földön. 

Ezt, ha mi magyarok nem is értékeltük kellő alázattal saját nemzeti sertés fajtánkkal kapcsolatban, de felfigyelt rá a külföld és mai napig a Mangalica combja a spanyol Serano sonka legkiválóbb alapanyaga. Az 1800-as években a táj és a környezet következtében jelentős Mangalica állomány volt található a Dél-alföldön, Szeged vonzáskörzetében. 

Nem véletlenül alapította Pick Márk Szegeden 1869.-ben a világhírű szalámigyárat. A kedvező klimatikus viszonyok mellett, ami kedvezett a szalámi érlelésnek az okok között szerepelt, hogy ezen a tájon volt biztosított a Pick Szalámi akkori egyik legfontosabb alapanyaga, a Mangalica. Nem csak a szerb származási közelség miatt, hanem ezen a Tisza árterekkel és dús kövér legelőkkel rendelkező Szeged környéki vidéken minden adott volt számára a tartáshoz és neveléshez.

Kanász kutyák

Ha megismertük azt a folyamatot a leghíresebb magyar sertésfajta történelme segítségével, ami a kondák mellett, a kanászok munkáját segítő hajtó kutyákat eredményezett, akkor érthetjük meg a kanászok kutyáinak karakterét és viselkedését. Ha mondhatjuk így a magyar pásztorkultúrában a legkeményebb rideg világ zord sorsa volt a kanászoké.

A pásztorok magukat mindig többre tartották a városban lakó, földművelő parasztoknál. De ők maguk is különbséget tettek egymás között, amit nagyon jól bizonyít az a rigmus is, mely a pásztorokat rangsorba állítja; ,,Nyalka csikós legelőre, hegyes gulyás dombtetőre, az útfélre topa juhász, partódalba tetves kondás".

A rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy a pásztorok közt a juhász és a gulyás szokáshagyománya a leggazdagabb. A csikósoké és a kondásoké pedig viszonyítva szegényesebb. Ennek oka lehet, hogy a pásztorok között legnagyobb számban éppen a juhászok és gulyások voltak, de az is, hogy a gazdálkodásban, az állattenyésztésben nagyobb jelentősége volt a szarvasmarhának és a juhnak, mint a lónak és a sertésnek. /Néprajzi látóhatár 2008. évfolyam 1. szám Kálmán Péter/

A kanászok és velük együtt kutyáik kenyere alkalmazkodott a sertés kondák mindennapi életéhez. Így érthető, hogy a kanászok kutyái miért lettek olyan vérmérsékletűek amilyenek. 

Milyenek? Hogy milyen világ volt ez?

"A mangalicák vadsága persze már ekkor is legendás volt. 1879-ben Habsburg Rudolf trónörökös együtt vadászott Szlavóniában Brehmmel, a híres német zoológussal, s beszámolt róla, hogy "a pásztorok mind fel vannak fegyverkezve pisztollyal, részint hogy az estend csatangoló farkasokat elijesszék, részint hogy magukat az erős vaddisznószerű kanoktól, az úgy mondott szelíd házi sertésektől védelmezzék. Amint ott a helyszínen hallottam, minden esztendőben megtörténik, hogy a kondásoknak a saját nyájukbeli disznók a legelőn, kivált alvás közben nekiesnek és szörnyű módon kivégzik." Vágásra tehát hosszú ideig csak disznófogó vasakkal tudták megfogni.

Az őrizetlen legeltetés az erdők közti kaszálórétekben is kárt tehetett, még a ház körül, kezesen tartott állatok is szabadon rohangáltak a falu határában a legelőre, ugyanakkor az sem volt ritka, hogy tévedésből másét fogták be hízásra, vagy vágásra. A falkák őrzését, látogatását, ellenőrzését sem lehetett gyerekekre bízni.

A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, a sertéstenyésztés az északi és az erdélyi területekre szorult, hiszen a muzulmán vallás tiltotta a sertéshús fogyasztását. Ekkor indult meg a forgalom a Dráván túli megyékből a soproni és győri állatvásárba, majd Bécsbe. Az állatokat útközben Somogyban és a Bakonyban néhány hétig makkon hizlalták. A lábon hajtást jól bíró mangalica alkalmas volt makkoltatásra is, de gyors térhódításának záloga, hogy az 1700-as évek utolsó harmadától az újításra törekvő dél-magyarországi, dél-dunántúli uradalmak a kereskedelmi és állathajtó utak mentén burgonya- és kukoricatermesztésbe fogtak, amit a kondák takarmányozására használtak fel." /Károlyi Fülöp Béla - Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban - Disznótartás a Kárpát-medencében 2010./

Az a testközeli kifinomult aprólékos munka, ami a nyáj tereléséhez szükséges kellő elővigyázatossággal a kifejelő juhokra, és az a távolságtartó, időnként határozott becsípésekkel tarkított óvatos munka, ami a gulya hajtásához kellett odafigyeléssel a rúgó és öklelő marhákra, mind kevésnek bizonyulna egy sertés konda mellé, illetve a disznók viselkedése teljesen más. A lomha, elhízott, zsíros külső ne tévesszen meg senkit. 

Különösen a kocák mellé kondában használt több éves kanoknak félelmetes agyaruk van. Szemfogaikat fegyverként használva döfnek és harapnak. Különösen az a sertés, amelyik meg van szorítva. Olyan pillanatnyi őserővel, hogy több ember fizikai teljesítményét szégyenbe hozza. Például azt az öntöttvas vályút, amit több ember sem tud megmozdítani egy felnőtt sertés az orra hegyével dob odébb gyalázatosan fitymáló könnyedséggel. Megszorítva tátott szájjal nyálukat habosra verve harapnak és támadnak.

Testfelépítését meghazudtoló gyorsasággal, különösen, ha a megszorított disznók összefognak. A falkásított konda nem csak összetart és emberi mércével is meglehetősen művelt családi életet él, de territoriális ösztönnel is rendelkeznek, azaz védik a saját területüket, élőhelyüket. Nem csak egymás között él magasabb szintű összhangban és egyensúlyban a konda, hanem fejlett észjárással is rendelkeznek, rafinált gondolkodással. Ehhez kellett alkalmazkodni, és ezen kellett túljárni intelligenciával a kanászok kutyáinak.

"A puli és a pumi fajta szétválasztása az 1900-as évek elején kezdődött. 

Az első szabvány tervezete 1921-ből való. A szétválasztás a két fajtára nem azonos következményekkel járt: a puli divatba jött, kultúrfajta lett; a pumi előjogot kapott a pásztor melletti munkára. 

A pumifajtában szerencsésen egyesült a puli összes jó tulajdonsága a keresztezésben részt vevő fajták terrier jellegével. Nyughatatlan, igen mozgékony és élénk terelőeb, vakmerően bátor, rámenős. Nagyobb állatok és a konda terelésében különösen szerették, s napjainkban is szívesen alkalmazzák.

Mivel jó a szaglása és igen fogós, a vadászatban is eredménnyel próbálkoztak vele. Ezt a használatát érdemes lenne kiművelni. Azt máris tudjuk, hogy "disznóskutyának" igen jó."

/Dr. Sárkány Pál, Dr. Ócsag Imre - Magyar Kutyafajták 1987./

A Kiskondás mesebeli világától a sertés magyar történelmi hagyományain keresztül eljutottunk napjainkig. A következő részben azt vizsgáljuk meg és járjuk körül, hogy mi a helyzet most, illetve mit őriztek meg a kanászok kutyái, mennyi maradt meg ma a legendából...