Mátyás után nehéz idők köszöntöttek Magyarországra. A trónra többen is igényt tartottak. Mátyás fiának szánta a koronát. Főurait a budai Nagyboldogasszony-templomban eskette meg Corvin János támogatására. Ám a nagy király halála után a bárók és köznemesek egyaránt el akarták kerülni, hogy erős uralkodó kerüljön a trónra. Az ország ügyeit maguk akarták irányítani. Ezért, amikor János herceg elhagyta a fővárost, Budát, Kinizsi Pál vezetésével egy had üldözőbe vette. A menekülő Corvin János a kincstár nagyobb részét is magával vitte. Kinizsi serege legyőzte a herceget, katonái pedig az állam vagyonát egymás között osztották el.

Mátyás özvegye, Beatrix is vágyott a koronára. Tudta azonban, hogy nőként nem lehet Magyarország törvényes uralkodója, ezért amikor az urak Jagelló Ulászlót választották meg királynak, az ő felesége akart lenni. Bakócz Tamás érsek, aki a politika minden fortélyában jártas volt, vállalta is az esketést, de ügyesen úgy intézte azt, hogy az végül érvénytelen legyen. Beatrix kénytelen volt Itáliába távozni.

II. Ulászlót (1490—1516) csak Dobzse Lászlóként emlegette az udvar. Bármit kívántak az őt körülvevő urak, a király csak tehetetlenül rábólintott, és anyanyelvén, lengyelül mondta: „dobzse”, azaz jól van. A kincstár üresen kongott. A Mátyás által bevezetett új adók megszüntetése miatt nem is volt esély a megtöltésére. A végvárak fenntartására, korszerűsítésére nem jutott pénz. Tudta ezt a török is: egyre nagyobb hadakkal tört be az országba.

A növekvő veszéllyel szembeni védekezéshez nem állt a király rendelkezésére kellő haderő. Mátyás fekete seregének nagy része zsold híján szétszéledt, a többiek pedig rabolva, fosztogatva tartották fenn magukat. A nemrég még büszke hadat végül Kinizsi Pálnak kellett szétvernie.

Jól szervezett katonaság híján sokan úgy gondolták, hogy a Nándorfehérvár védelmében bevált eszközhöz, keresztes hadjárathoz kellene folyamodni. 1514 elején a pápa csakugyan meghirdette, hogy mindenki, aki a török ellen fegyvert fog, bűnbocsánatban részesül. A felhívásnak más országokban nem sok eredménye volt, Magyarországon azonban tízezrek gyülekeztek a zászlók alá. Többségükben jobbágyok voltak és olyan kisnemesek, akiket a főurak kisemmiztek. Lelkesedésüket fokozták a ferences szerzetesek prédikációi. A barátok hirdették: a török támadás Isten büntetése, mely a nagyurak álltak elkövetett bűnök miatt sújtja az országot.

A Buda falai alatt gyülekező keresztes sereg élére egy frissen nemességet kapott katona, Székely Dózsa György állt. A Cegléden kiadott kiáltványában már nem a törököket, hanem a földbirtokosokat nevezte meg ellenségként a parasztkatonák előtt. Szavait főleg az alföldi mezővárosok lakosai hallgatták egyetértően. Ezek a gyakran kisebb-nagyobb vagyont szerzett emberek ugyanis jobbágyok voltak, akiktől uruk szinte bármikor elvehette javaikat, és jogfosztott helyzetük miatt bármi módon önkényeskedhettek velük.

Értesülve az eseményekről, Bakócz Tamás esztergomi érsek igyekezett szétoszlásra bírni a hadat, de ez csak olaj volt a tűzre. A lázadók pusztítva, rabolva vonultak végig az országon. A nemesek udvarházait fölégették, tulajdonosaikat megölték, gyakran elevenen elégették vagy karóba húzták. Az ország urai, a bárók igyekeztek fegyverrel leverni a parasztok lázadását, de több csatában is vereséget szenvedtek. Végül Szapolyai János, Erdély vajdája Temesvárnál szétverte Dózsa seregét, miután annak szerb katonái átálltak Szapolyai oldalára.

Az urak bosszúja rettenetes volt. Dózsa Györgyöt, a „parasztok királyát” izzó vastrónra ültették fejére izzó vaskoronát tettek, híveit pedig arra kényszerítették, hogy a haldoklóból darabokat tépjenek ki fogaikkal. Ősszel országgyűlést hívtak össze, s ott az egész jobbágyságot büntették meg. A parasztokkal kártérítést fizettettek, és megtiltották, hogy uraik birtokát elhagyják. Ez a röghöz kötésnek nevezett törvény megakadályozta, hogy a jobbágyok elköltözéssel védekezzenek a földesurak önkénye ellen.

Az 1514-es országgyűlés más okok miatt is nevezetessé vált. Világosan látszott, hogy nem csak a nemesek és parasztok között van gyűlölet, hanem a kisnemesek és a gyakran egész országrészeket uraló bárók sem értenek egyet. Nagy Lajos 1351. évi törvénye, mely minden nemest egyformának tekintett, régen a múlté volt.

A kisnemesek élére egy jogász, királyi ítélőmester, Werbőczy István állott. Nevéhez fűződik a magyar jog történetének egyik jelentős alkotása, a Hármaskönyv. Korábban a bírák számára nem állt rendelkezésre olyan könyv, amelyből meg lehetett volna állapítani, hogy egy adott ügyben hogyan is kellene ítélkezni. Ez az állapot a főnemeseknek kedvezett. Ők ugyanis sokkal könnyebben megvesztegethették a bíróságokat. A bárók ezért ellenálltak Werbőczynek és támogatóinak, s végül sikerült megakadályozniuk, hogy a mű egésze törvény legyen. A Hármaskönyvet ennek ellenére évszázadokon át használták a bíróságok.

Két évvel a Dózsa-parasztháború elfojtása után meghalt II. Ulászló. A nemesség korábban ugyan fogadkozott, hogy többé nem választ meg királynak mást, mint magyar embert, Ulászló fia mégis megörökölhette a trónt. Az akkor 10 éves II. Lajos (1516—1526) mellé előkelőkből és köznemesekből álló tanácsot állítottak. Az új király alatt tovább folytatódott az ország urainak viszálya. Pedig éppen egy erős központi hatalomra lett volna nagy szükség. A török szultán ugyanis elhatározta Magyarország meghódítását. 1521-ben a legfontosabb végvárat, Nándorfehérvárt vette ostrom alá. Az udvar felmentő sereget indított ugyan Nándorfehérvár felé, de az Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda torzsalkodása miatt nem ért célba. A cserben hagyott védők, miután vezérük, Oláh Balázs súlyosan megsérült, tárgyalni kezdtek a törökökkel. Szulejmán szultán, aki személyesen irányította seregét, megígérte, hogy a vár átadásáért cserébe megkíméli a katonák és polgárok életét. Ennek ellenére a kivonuló vitézeket, lemészárolták a törökök. Nándorfehérvár elestével megnyílt az út az ország belseje felé. Csak a szultánon múlott, hogy mikor indítja meg hadait Magyarország leigázására.