I. Ferenc (1792—1835) császár és király 1811 után nem hívott össze országgyűlést. Az uralkodó, követve elődeinek példáját, rendeletekkel kormányzott.

Bécs a Napóleon ellen vívott háború terheit igyekezett a magyar nemzetre áthárítani. A jobbágyságot az ismételt adóemelés és az újoncozás, a katonai sorozás sújtotta. A nemesség is elégedetlen volt. Gabonájáért ugyanis az állam nem nemesfémből, hanem papírból készült pénzzel fizetett, s értékét egyre csökkentették. A földbirtokosok nem tudtak kölcsönt sem fölvenni, vagy csak magas kamatra. Az ősiségnek nevezett, még 1351-ben hozott törvény ugyanis nem tette lehetővé a birtokok eladását vagy adósság fejében való lefoglalását. Így a kölcsönt adót semmi sem biztosította, hogy visszakapja a pénzét. Az elégedetlenségnek a vármegyékben megtartott nemesi tanácskozásokon, a megyegyűléseken adtak hangot. Ezeken olykor nyíltan is szembeszálltak az uralkodó akaratával, s nem hajtották végre rendeleteit. A nemzeti érzés terjedésének bizonyítéka, hogy Kölcsey Ferenc Himnuszát 1823-ban szinte napok alatt megismerték szerte az országban. Végül az uralkodó nem tehetett egyebet, 1825-re összehívta az országgyűlést. A történetírók általában ekkortól számítják Magyarországon a reformkor kezdetét.

Az országgyűlés csaknem két évig tanácskozott. Legnagyobb eredménye a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása volt. Bessenyei György már több mint negyven évvel korábban javasolta ennek felállítását. 1825-ben Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel erre a célra. Ez a támogatás tette lehetővé, hogy más országok után Pesten is Akadémia szerveződhessen.

Széchenyi nevét a nagylelkű adomány az egész országban ismertté tette. A grófot az országgyűlés bezárása után eleinte a hazai lónemesítés fejlesztése foglalkoztatta. Pozsonyban, majd Pesten lóversenyeket rendezett és állattenyésztő társaságot szervezett. 1830-ban jelent meg Hitel című munkája. Magyarország gazdasági elmaradottságának okát a kölcsön hiányában vélte megtalálni. Az ősiség eltörlését javasolta. Foglalkozott a nemesség adózásával, a közteherviseléssel és a jobbágyok felszabadításának kérdésével. Az utóbbi a jobbágyterhek, a robot eltörlését jelentette.

A Hitel általános érdeklődést keltett. Egy évvel később látott napvilágot folytatása, a Világ (a cím világosságot jelentett). Széchenyi könyvében elmésen vágott vissza a nézeteit kifogásolóknak. Újabb év elteltével pedig a Stádium került ki a nyomdagépek alól, amely Széchenyi reformterveinek betetőzése volt. A12 pontos program tartalmazta az ősiség eltörlését, a nemesi adózást és azt, hogy a nem nemesek is rendelkezhessenek földbirtokkal, a vízszabályozást és az útépítéseket sürgette. Fontosnak tartotta a középkorból fennmaradt és az ipar fejlődését akadályozó céhes kiváltságok felszámolását is. Figyelme nem csupán a gazdasági kérdésekre terjedt ki. Követelte, hogy a törvényhozás és a bíróságok nyelve legyen a magyar, és az udvar az országot csak a Helytartótanácson keresztül irányíthassa. A gróf tisztában volt azzal is, hogy programjának megvalósításához fontos a nyilvánosság.

Az 1832-től 1836-ig tartó újabb országgyűlés Széchenyi terveinek ismeretében ült össze. A reformok elkötelezettjei azonban kisebbségben voltak. Legnagyobb vita a jobbágyok örökváltsága körül alakult ki. A javaslat szerint minden jobbágy egy összeggel megválthatta volna földesurától a szabadságát, hogy többé ne kelljen fizetnie telke használatáért. Ám az agg uralkodó, I. Ferenc visszautasította a törvény szentesítését. Bécs ügynökei számos vármegyében leitatással, fenyegetőzéssel vették rá a nemességet, hogy követeik utasítását változtassák meg, és ne támogassák a törvényjavaslatot. Kölcsey Ferenc Szatmár megye követeként tiltakozásul le is mondott. De ez sem segített: a javaslatot leszavazták.

Az 1832—36-os országgyűlésen valósult meg először, hogy a nemzet szinte azonnal értesülhetett az ott folyó vitákról. A fiatal Kossuth Lajos Országgyűlési Tudósítások című kéziratos tájékoztatóját főleg diákok, jogászhallgatók olvasták. Igen sokan közülük el is mentek az alsótábla üléseire, s ott a karzatról figyelték az eseményeket. Bécsben minderre aggodalommal tekintettek. 1835-ben meghalt I. Ferenc. Utóda fia, V. Ferdinánd lett (1835—1848). Az új uralkodó azonban gyengekezűnek bizonyult. A hatalmat helyette Metternich herceg, kancellár gyakorolta. Metternich attól tartott, hogy a Kossuth lapját olvasó országgyűlési ifjak hangulata az egész országot a nemzeti mozgalom mellé állíthatja. Ez pedig akár a Habsburg Birodalom felbomlását is jelenthette volna. A kancellár elhatározta: leszámol az ellenzékkel. Elsőnek Kossuthot idézték bíróság elé és ítélték börtönbüntetésre. Wesselényi Miklósra is ez a sors várt. A báró az 1838-as pesti árvíz idején tanúsított önfeláldozó magatartása miatt szerte az országban nagyon népszerű volt. Az életveszéllyel nem törődve mentette csónakján a bajba jutottakat. Bebörtönzésével a haladás magyar híveit akarták megfélemlíteni és elhallgattatni.

A következő, 1839—40-es országgyűlésre a reformok követelői alaposan felkészültek. Velük szemben álltak a konzervatívok. Vezetőjük a rendkívül művelt, fiatal gróf, Dessewffy Aurél volt. Immár nem vetették el az ellenzék összes követelését, hanem azokból jó néhányat elfogadtak. Magukat „fontolva haladóknak” nevezték. Az udvar sem akarta mindenáron megakasztani a reformok sorát. Hogy az ország elégedetlenségét lecsillapítsák, Kossuthot és társait szabadon engedték. Ilyen előzmények után az országgyűlés törvénybe iktatta az önkéntes örökváltságot. A jobbágyok egy összegben kifizethették minden addigi terhüket, és így szabadon bírhatták telkeiket. Sok földesúr azonban még tárgyalni sem volt hajlandó jobbágyai felszabadításáról.

Kossuth kiszabadulása után megindította Pesti Hírlap című újságját. Lapjában kezdetben sokat átvett Széchenyi terveiből. Ám a későbbiekben élesen szembekerült a gróffal. Kossuth nem volt elégedett a reformok gyorsaságával. Kötelező örökváltságot és nemzeti függetlenséget követelt, s minden alkalmat megragadott arra, hogy a Helytartótanács és az udvar politikáját bírálja. A konzervatívokat különösen felháborította a népképviselet sürgetése. A Pesti Hírlap szerkesztője úgy gondolta, hogy nem elegendő, ha az ország sorsát a nemesség intézi. Kossuth az országgyűlési képviselet jogát a városi polgárságnak és a parasztságnak is meg akarta adni.

Széchenyi attól tartott, hogy a Pesti Hírlap hangvétele és követelései oda vezetnek, hogy Bécs a forradalomtól való félelmében minden nemzeti cél elérését igyekszik megakadályozni. A gróf Kelet népe című könyvében szállt szembe Kossuthtal.

Kossuth nemcsak a politikában, hanem a gazdasági életben is változásokat kívánt. Az 1840-es évek elejétől kifogásolta, hogy a Bécs által kialakított vámrendszer egyoldalúan az osztrák és cseh iparcikkeknek kedvez. A fejlődésnek induló magyar ipar emiatt nem tudott velük versenyre kelni. Megszervezte a Védegyletet. Ennek tagjai vállalták, hogy hat éven át csak magyar termékeket vásárolnak. A szervezet élére Kossuth egy arisztokratát kért fel, Batthyány Kázmért. Batthyány az országgyűlés ellenzéki szónoka volt. Az udvar hívével, Zichy gróffal párbajt vívtak.

A következő, 1844-es országgyűlés a Kossuth vezette ellenzék régi követelését teljesítette. A hivatalok és bíróságok nyelvévé a latin helyett a magyart tette meg. Ez a lépés az ország nemzetiségeit, különösen a horvátokat és szerbeket keserítette el.