1956. október 23-án délután a Petőfi-szobornál forró lett a hangulat. Miután a fiatal színművész, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, egyre több Rákosi- és Gerő-ellenes jelszó hallatszott. Sokan követelték a szovjet katonaság kivonását is. A tüntetők az Országház elé vonultak. Nagy Imrét akarták hallani. A leváltott miniszterelnök a közhangulat dacára „elvtársaknak” szólította az embereket. Igyekezett lehűteni a hangulatot, és mindenkit hazatérésre bírni. Törekvése kudarcot vallott. A nekibátorodó tömeg kettévált. Egy része a Városligethez vonult, Sztálin hatalmas szobrához. Az elnyomás jelképét estére sikerült ledönteni és szétverni.

A fiatalok másik csoportja a Rádió épületéhez ment. Azt akarták elérni, hogy a követeléseiket tartalmazó 16 pontot felolvashassák az ország népének. Ezt a Rádió vezetése megtagadta. Olaj volt a tűzre Gerő Ernő ostoba, lekezelő rádióbeszéde. A székházat az ÁVH katonái őrizték, akik pánikba estek. Bentről lövések dördültek, sebesültek és halottak hullottak a kövezetre. A tüntetők is fegyvert szereztek, és néhány óra alatt elfoglalták az épületet. A budapesti események hírére a hazánkat megszállva tartó szovjet hadsereget riadóztatták. Úgy gondolták, hogy elég lesz, ha egy erős páncélosalakulatot vezényelnek a fővárosba. 1953-ban Berlinben a készülő felkelésnek ugyanis sikerült így elejét venni. Magyarországon azonban másként alakultak az események. Az orosz csapatok közeledtének hírére a felkelők a gyárakból és raktárakból fegyvereket szereztek. Több magyar katonai alakulat is átadta felszerelését. A Budapestre érkező szovjet katonákat elkeseredett ellenállás fogadta. A szűk utcákban nehezen mozgó harckocsik egymás után lobbantak lángra a rájuk hajított, Molotov-koktélnak hívott benzinespalackoktól. (Ezeknek a „receptjét” korábban az iskolákban tanították a fiataloknak, felkészítve őket az „imperialisták visszaverésére”, a kommunisták által biztosra vett újabb világháborúra.) Rákosi és vezetőtársai repülőgépen szovjet elvtársaikhoz szöktek.

Nagy Imre és mások a rádión keresztül ismételten felszólítottak a harc befejezésére. Ám ehelyett az összecsapások a következő napokban az egész országra átterjedtek. Az ÁVH egységei a budapesti Kossuth téren, Mosonmagyaróváron és másutt belelőttek a fegyvertelen tömegbe, ami számos halálos áldozatot követelt. A gyárak dolgozói munkástanácsokat alakítottak, és kezükbe vették a termelés irányítását. Sok katonai alakulat követte a példájukat. A kommunista uralom jelképét, a Rákosi-címert kivágták a nemzeti lobogóból. Az ÁVH rémtetteire válaszként október 30-án a forradalmárok megtámadták a budapesti Pártbizottság épületét. Az ostrom során a bent lévők mentőautókra, orvosokra is lőttek. Ez is okozta, hogy a magukat megadó ÁVH-sokat lemészárolta a tömeg. Az egyedülálló eset fényképeit 1956 után a kommunisták gyakran használták propagandacélokra. A kétségbeesetten kapkodó szovjet vezetés nem tudta, mit csináljon: engedjen a magyaroknak, vagy fojtsa vérbe a forradalmat. Zavarukat fokozta, hogy legyőzhetetlennek hitt hadseregük meghátrált a rosszul felszerelt magyar harcolók előtt. A szovjet katonák közül néhányan megtagadták az engedelmességet, amikor rájöttek, hogy a velük szemben állók nem bárók és gyárosok, hanem egyszerű munkások.

Október 30-án Nagy Imre rádióbeszédben hozta az ország tudtára, hogy megszüntetik az egypárti uralmat. A kormányba az 1948 előtti négy nagy pártot vonták be. A kisgazdák, a parasztpárt, a szociáldemokraták mellett a forradalmat elfogadó kommunisták közül kerültek ki a miniszterek. Magyarország bejelentette kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt: az egész országban győzött a forradalom.

Eközben a Szovjetunió a forradalom vérbe fojtása mellett döntött. A nyugati demokratikus államok figyelmét az ekkor dúló szuezi válság kötötte le, ezért szabad kezet adtak Moszkvának. Az amerikai elnök mindössze annyit üzent a pesti utca harcosainak: majd imádkozik értük… A nemzetek lélegzet-visszafojtva kísérték figyelemmel a magyar forradalmat.

November 4-én hajnalban a Vörös Hadsereg páncélosai ismét megindultak Budapest ellen. Semmibe véve a nemzetközi jogot, Tökölön letartóztatták a Nagy Imre kormány honvédelmi miniszterét, Maléter Pált , aki a fegyverszünetről tárgyalt. A szolnoki rádión keresztül Kádár János bejelentette: szembefordul a forradalommal. Moszkva-párti kommunistákból kormányt is alakított, „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” néven. Kádár és minisztertársai orosz tankokon, mintegy 200 ezer katona kíséretében indultak a főváros felé. A szovjet katonai túlerő reménytelenné tette az ellenállást. Nagy Imre az ország vezetésének több tagjával együtt, bízva a belgrádi kormány ígéretében, a jugoszláv diplomatáktól kért menedéket. Mindszenty esztergomi érsek az amerikai követségre menekült. Hiába értek véget tíz nap alatt a fegyveres összecsapások, az ország népe nem adta meg magát. Sztrájkok és tüntetések követték egymást.

Kádárék eleinte igyekeztek ígérgetésekkel, tárgyalásokkal megszüntetni az ellenállást. A megszálló katonaság árnyékában azonban napról napra biztosabbnak érezték hatalmukat. Tárgyalások helyett egyre inkább az erőszakra támaszkodtak. Az egykori ÁVH tisztjeiből és elvakult kommunistákból karhatalmat hoztak létre, melynek tagjait az emberek ruhájuk miatt pufajkásoknak gúnyolták. A karhatalom a tüntetőkre több helyen tüzet nyitott. Megkezdődtek a letartóztatások.

A nemzet tudta, hogy a levert forradalmat megtorlás és diktatúra fogja követni. Csaknem negyedmillióan döntöttek úgy, hogy a szabad világban keresnek menedéket.

1957 elején megkezdődtek a bosszúperek. Kádár és hívei közel 400 forradalmárt végeztek ki. Nagy Imrét és társait hamis igéretekkel rávették a jugoszláv követség elhagyására. Hiába tiltakozott a világ közvéleménye, életüket nem tudták megmenteni. Nagy Imrét és társait 1958 júniusában halálra ítélték. A miniszterelnök nem kért kegyelmet. Az ítéletet végrehajtották.

A magyar forradalmat vérbe fojtották ugyan, de a „pesti srácok”, a fegyvert fogó fiatalok példája az egész világon hatott. Magyarország felkelése azt bizonyította sok nyugat-európai értelmiségi és munkás számára, hogy a Moszkva árnyékában létrejött szocializmusok elnyomó, embertelen diktatúrát jelentenek. Olaszországban és Franciaországban a kommunista pártok tagsága megcsappant, és politikai súlyuk hosszú időre jelentéktelenné vált. Európa ismét rádöbbent a demokrácia és a szabadság értékére.