Az 1980-as évek végére sok értelmiségi számára nyilvánvaló lett, hogy a szocializmus további fenntartása az ország gazdasági összeomlásához vezet. Ezért, nem törődve a rendőri elnyomással, titokban lapokat adtak ki és találkozókat szerveztek. Ezek közül az 1987. évben tartott lakiteleki összejövetel emelkedett ki. Az MSZMP tagjai és vezetői között is sokan voltak, akik úgy gondolták, hogy szakítani kell a szocializmus addig kialakult formájával. Kádár azonban nem volt hajlandó érdemi változtatásokra. A miniszterelnöki székbe a szűk látókörű kommunista, Grósz Károly került.

1988-ban a növekvő elégedetlenség Budapesten, a Hősök terén tüntetésbe torkollt. Az emberek a romániai magyarellenes politika és a falurombolás ellen tiltakoztak. Grósz az országot a párt fegyveres erejének, a munkásőrségnek a bevetésével fenyegette meg. Ennek ellenére a Magyar Szocialista Munkáspárttal szemben számos ellenzéki szervezet jött létre. A legfontosabbak a Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Fiatal Demokráciák Szövetsége (FIDESZ) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) voltak. Nem sokkal később újra kezdte működését több, 1948-ban feloszlatott párt, így a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) is. 1989 elejére az MSZMP is kénytelen volt elfogadni a többpártrendszert. Kádárt nyugdíjazták, és a miniszterelnök a Grósznál sokkal rugalmasabb Németh Miklós lett. A népköztársaság helyett október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes államfő újra kikiáltotta a köztársaságot. Megteremtődtek a szabad választás, a demokrácia feltételei. Mindezt a Szovjetunióban végbement változások, a Mihail Gorbacsov pártfőtitkár nevével fémjelzett reformkorszak, a politikai enyhülés légköre tette lehetővé.

A Kádár-rendszer bukását az ártatlanul kivégzett Nagy Imre és 1956 mártírjainak újratemetése jelezte 1989 nyarán. Az MSZMP is megvált régi nevétől, és a hamarosan, 1990 tavaszán megrendezett szabad választásokon már mint Magyar Szocialista Párt (MSZP) indult. 1990 tavaszán, az első szabad országgyűlési választásokon a nemzeti és demokratikus jelszavakat hangoztató erők arattak győzelmet. Az ország tegnapi urait, az MSZP vezetőségét meglepte, hogy rájuk a választók alig tizedrésze adta csak szavazatát.

A miniszterelnöki posztra a többséget elnyerő Magyar Demokrata Fórum vezetője, a történész Antall József került. A köztársasági elnökséget Göncz Árpád író kapta. Ő a második legnagyobb párt, a liberális Szabad Demokraták Szövetsége jelöltje volt. Kiválasztása során kiderült, hogy a tegnap még egységes ellenzéket alkotó erők élesen szembekerültek egymással.

Az Antall-kormány megalakulása után megkezdődött a demokratikus jogállam kiépítése. Létrehozták az Alkotmánybíróságot és az Állami Számvevőszéket, melyek még a kormánnyal szemben is érvényt szerezhettek a törvényeknek. Tárgyalásokat folytattak Moszkvával a szovjet katonaság kivonásáról. (Bár több mint negyven éve hazánkban volt ez a haderő, a párt vezetői „ideiglenes állomásozásról” beszéltek.) A megbeszélések eredményeképpen 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország földjét. Az Antall-kormány külpolitikájában (elsőként 19óta) igyekezett a határokon kívüli magyarság jogainak is érvényt szerezni.

A sikerek mellett azonban Antall Józsefnek és kormányának számos kudarcot is el kellett könyvelnie. A gazdaság talpraállítása csak részben sikerült. A magánkézbe adás után rengeteg vállalat bocsátotta el a dolgozóit. Sok munkanélküli és szegény ember érezte úgy, hogy a Kádár-korszakban jobban élt. Kevesen tudták, hogy az előző évtizedekben külföldi kölcsönökkel tartott életszínvonalat kell az országnak 1990 után megfizetnie. Az elégedetlenséget a kormánnyal szemben álló politikai erők és a hevesen vádaskodó ellenzéki sajtó is szította. Miután az üzemanyagok árait addig sosem látott mértékben megemelték, utcai tüntetésekre is sor került. A kenyerüket féltő taxisok és fuvarozók blokád alá vették a városokat, utakat. A kormány kénytelen volt visszavonni rosszul előkészített tervezetét.

Az ekkorra már nagybeteg Antallt nemcsak az újságok és az ellenzék támadta, hanem saját pártjának egyes vezetői is. Csurka István vezetésével a radikális jobboldali irányt követők kiváltak az MDF-ből, és Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) néven új mozgalmat alapítottak. A szélsőbaloldalon is megjelentek pártok (Munkáspárt). A legtöbb ember életszínvonala egyre csökkent, egyesek viszont (olykor a törvényeket is megsértve) gyorsan és látványosan meggazdagodtak. Megjelentek az addig csak filmen látott nyugati autócsodák, épültek a magánpaloták. Az elégedetlenség és a csalódottság vezetett oda, hogy 1994-ben az újabb választásokat az MSZP fölényesen megnyerte. Szövetségese az SZDSZ lett, melynek vezetői 1990 előtt a szocializmus ellenségei és a rendszerváltozás előkészítői voltak. A rendszerváltás miniszterelnöke ezt már nem élte meg. Antall József 1993. december 12-én meghalt.

A szomszéd országok magyarsága 1989-ben vágyakozva tekintett az anyaországra. Saját kormányaik kommunista vezetői kezdetben semmi jelét nem adták annak, hogy követni akarják budapesti elvtársaik példáját. Csakhamar azonban kiderült, hogy a diktatúra nem tartható fenn ezekben az államokban sem.

Csehszlovákiában 1990-ben a választásokon megbukott a kommunista párt, majd 1993-ban különvált a Cseh Köztársaság és Szlovákia. A magyarság számára az előbbi reményt keltő, míg az utóbbi igen hátrányos változásokat hozott. Mečiar szlovák miniszterelnök gyűlölte a magyarokat, és mindent megtett a kisebbségi intézmények megszüntetéséért. Az 1998-as választásokon hatalomra került új kormány szövetséget kötött ugyan a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjával, de annak legfontosabb követeléseit, a magyar nyelvű felsőoktatást és a magyar többségű megye kialakítását nem tette lehetővé.

Romániában 1989 karácsonyán nem békésen, hanem fegyveres harcok közepette bukott meg a kommunista hatalom. Tőkés László temesvári református lelkésznek, az ottani magyarság akkor legfontosabb szellemi vezetőjének nagy szerepe volt a forradalom kirobbantásában. Nicolae Ceauşescut katonái elfogták és kivégezték. Az új hatalom azonban meglehetősen ellenséges volt a magyarokkal szemben. Marosvásárhelyen brutális magyarellenes megmozdulásokra is sor került. A félelem légköre csak az 1994-es választások után oldódott, de sok kérdés máig megoldatlan maradt. Különösen fájó a Moldvában élő csángó magyarok sorsa, akik — iskola és magyar papok híján — egyre inkább elfelejtik anyanyelvüket. Délen, Jugoszláviában a horvátok és szlovének ki akartak válni a közös államból. Törekvéseiket azonban a belgrádi kommunista párt fegyverrel igyekezett elnyomni. Pusztító háború tört ki. A harcok elől nagyon sokan Magyarországra menekültek, s itt kaptak menedéket. A béke megkötése azonban nem hozott megoldást a problémákra. A Délvidék magyar népe ma elszegényedve tengeti életét.

1994 és 1998 között Magyarországon a szocialistákból és liberálisokból álló kormány volt hatalmon. A pénzügyminiszter nevéről „Bokros-csomagnak” nevezett takarékossági program csökkentette ugyan az állam kiadásait, de nagy terheket rótt a lakosságra. 1998-ban a többség a FIDESZ-re, egy javarészt fiatalokból álló politikai pártra adta szavazatát. A miniszterelnök Orbán Viktor lett. Bár számos problémát, így Kelet-Magyarország elmaradottságát vagy a cigányok, más néven romák helyzetét csak részben sikerült megoldani, a gazdaság növekedni kezdett. A kormány a határokon túl élő magyarság megsegítését is tervbe vette a státustörvénnyel. 2002-ben, a választások nyomán a szocialista—liberális koalíció alakított kormányt, Medgyessy Péter vezetésével. 2003. április 16-án Athénban Mádl Ferenc köztársasági elnök és Medgyessy Péter miniszterelnök aláírta hazánk csatlakozását az Európai Unióhoz.

Az ezredfordulóra Magyarország lassan visszatért ahhoz a nemzetközösséghez, melyhez évezredes története során csaknem végig tartozott: Európához.