Az 1846-os országgyűlés után a magyar politikában két nagy párt jött létre. A konzervatívok támogatták egyes reformok bevezetését, de semmiképpen sem akartak szakítani Béccsel. Velük szemben állt az Ellenzéki Párt. Vezetői Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Batthyány Lajos voltak. A párton belül kisebbséget alkottak a centralisták, akik azonban tudásuk miatt mégis szerepet kaptak. Elképzeléseik szerint a hagyományos magyar vármegyerendszert meg kellett volna változtatni. Központosított (idegen szóval: centralizált), Pesten székelő államhivatalokat akartak kialakítani.

Az 1847 őszén összeülő országgyűlés alsótábláján először voltak többségben az ellenzékiek. Néhány reformtörvényt sikerült is megvalósítani, így például eltörölték az ősiséget. Hiába követelték a közteherviselést, a kötelező örökváltságot, és azt, hogy a földesurakat az államnak kelljen kártalanítania. A javaslatok nem találtak tetszésre.

1848. február 22-én kitört a forradalom Párizsban. Kossuth — értesülve a hírről — felszólította az alsótáblát: fogadják el a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a nép választójogát, és követeljenek független magyar kormányt Bécstől. Az országgyűlés a javaslatot ellenszavazat nélkül elfogadta. Tíz nappal később a felsőtábla is igent mondott a javaslatra. Közben Bécsben is kitört a forradalom, s az eseményektől megrémült V. Ferdinánd szentesítette a törvényeket.

Míg az országgyűlés Pozsonyban tanácskozott, Pesten ifjak vitatkoztak a nemzet jövőjéről. A Pilvax kávéházban Petőfi Sándor és Vasvári Pál volt a hangadó. Kezdetben nemigen vették komolyan őket. Bécs hivatalnokai csak Táncsics Mihályt tartóztatták le, aki jobbágycsaládban született, és saját erejéből lett tanult férfi.

1848. március 14-én este megérkezett Pestre a bécsi hajó. A partra szálló utasok másról sem beszéltek, csak az előző nap kitört bécsi forradalomról. A hír gyorsan eljutott a Pilvaxba is. Petőfi és társai, Vasvári Pál, Irinyi József, Jókai Mór, Degré Alajos és Vidats István úgy döntöttek, hogy másnap cselekedni fognak. A városban sok ezer paraszt gyűlt éppen össze, mert ekkor tartották a József-napi vásárt. Az ifjak őket akarták megnyerni a forradalom ügyének.

Március 15-én délelőtt a Nemzeti Múzeum kertjében csaknem tizenötezer ember gyűlt össze. A tömeg éljenezve, lelkesen hallgatta Petőfi Nemzeti dal című versét és olvasta a sebtében kinyomtatott 12 pontot. Az ott leírt követelések nagyjából megegyeztek azokkal, amelyeket Kossuth Pozsonyban megfogalmazott.

A Nemzeti Múzeum elől a nép a budai Várba vonult, hogy kiszabadítsa a börtönből az ott raboskodó Táncsicsot. Közben Pesten, a városháza előtt szintén gyűlésre került sor. Itt elhatározták a Nemzetőrség megszervezését. Szemben Párizzsal vagy Béccsel, a forradalom Pesten vér nélkül zajlott le.

Az országgyűlés, értesülve arról, hogy a király elfogadta a korábban megszavazott törvényeket, újabb javaslatokat tárgyalt meg. Ezeket V. Ferdinánd április 11-én szentesítette, ezért „áprilisi törvények” néven váltak ismertté. Legfontosabbak a jobbágyok felszabadításáról, a földesurak későbbi állami kárpótlásáról és a népképviseletről szóló jogszabályok voltak. A szavazati jog csak férfiakra terjedt ki. Közülük is csak az szavazhatott az országgyűlési képviselőválasztáson, aki bizonyos vagyonnal bírt. E korlátozások ellenére, Európában Magyarországon kapott a legnagyobb arányban politikai jogokat a nép. Az áprilisi törvények tartalmazták az egyházi tized eltörlését is. Erről a katolikus főpapok önként mondtak le. Az uralkodó még az áprilisi törvények szentesítése előtt kinevezte a független magyar kormányt. Elnöke gróf Batthyány Lajos lett. A kormány az országgyűlésnek tartozott felelősséggel.

Batthyány miniszterelnök legfontosabb feladatának a béke megőrzését tartotta. Ezt különösen a nemzetiségek mozgolódása veszélyeztette. A Magyarországon élő szlovákok, románok, szerbek és horvátok ugyanazokat a jogokat követelték maguknak, mint a magyarok. Kossuth és társai úgy gondolták, hogy elegendő a választójog megadása az ország minden lakosa számára. Tartottak attól is, hogy a nemzetiségek mozgalmai, amelyeket Bécs is szított, megbonthatják az állam egységét.

Az ellentétek Horvátországgal voltak a legsúlyosabbak. Az udvar Jellasicsot nevezte ki bánná, aki nyíltan hangoztatta magyarellenességét. A bánnak tekintélyes hadsereg is rendelkezésére állt. A Batthyány-kormány hiába kérte az uralkodót, hogy a külföldön állomásozó magyar katonákat vezényelje haza. Hogy az ország ne maradjon teljesen védelem nélkül, Kossuth az országgyűléstől 200 000 újonc behívását kérte. Az új választójog alapján megválasztott képviselők meg is szavazták a javaslatot. Szemere Bertalan belügyminiszter tartott attól, hogy a király nem szentesíti az önálló magyar honvédseregről szóló törvényt, ezért be sem várva a bécsi engedélyt, megkezdte a toborzást.

A szakítás a magyarok és az uralkodó között elkerülhetetlenné vált. Széchenyi, aki a kormányban közlekedés- és közmunkaügyi miniszter volt, magát tartotta felelősnek a történtekért. A lelkileg összeomlott gróf Döblingbe, egy elmegyógyintézetbe vonult vissza. Nem sokkal később minisztertársai is lemondtak. Másnap érkezett meg a híre, hogy Jellasics, serege élén megindult Pest felé. A bán megígérte Ferdinándnak, hogy gyorsan végez a „rebellis magyarokkal”.

Kossuth felállította az Országos Honvédelmi Bizottmányt. Bécs ezt törvénytelennek tartotta, s az ország élére Lamberg Ferenc grófot nevezte ki katonai főparancsnokként. Lamberg nem sokáig viselhette ezt a címet. A felháborodott pesti nép a dunai hajóhídon megtámadta a kocsiját, és a grófot megölte.

1848. szeptember utolsó napjaiban úgy tűnt, hogy a forradalom ügye elveszett. A horvát csapatok megállíthatatlanul törtek előre, s hamarosan elfoglalták Székesfehérvárt. Ám Kossuth hívó szavára az Alföldről tízezrek jelentkeztek a honvédseregbe. Az újoncok kiképzése és felfegyverzése azonban csak lassan haladt. Közben a bán megindult az ország fővárosa felé. A Velencei-tó partján, Pákozdnál szeptember 29-én ütközött meg a Móga János tábornok vezette magyar sereg Jellasics hadával. A honvédek lelkesedése pótolta felszerelésük hiányosságait. A csaknem kétszeres túlerőben lévő ellenség felett fényes győzelmet arattak a magyar honvédek.