JULIANUS BARÁT TÖRTÉNETE
Julianus és Gerhardus barát szobra a Halászbástyánál [1]
Julianus útjai
Julianus barát egy magyar Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten.
A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni
levéltár őrzi. Az első útról (1235-1236) Pater Richardus – valószínűleg
Julianus felettese – írt jelentést, a második útról (1237–1238) maga
Julianus írt feljegyzést („Levél a tatárok életéről”). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban,[2] 1695-ben.
Előzmények
A III. Honorius pápa által 1216-ban engedélyezett Szent Domonkos-rend Magyarországon 1221-ben kezdte el működését a Bolognában kánonjogot tanult, majd hazatért Paulus Ungarus (Magyarországi Pál) munkássága révén.
A Pál atya által szervezett rendtartomány sikeres volt, mert pár év múlva már képes volt misszionáriusokat küldeni a Szörénységbe, majd a Keleti-Kárpátokon túlra, a kunok földjére. Ez utóbbiak nem örültek a térítő papok érkezésének, visszaűzték őket.
Dzsingisz kán 1219-ben hadjáratot vezetett a Hvárezmi Birodalom
ellen, s ennek folyományaként a Szübőtej és Dzsebe vezetésével nyugati
felderítő hadjáratra küldött mongol hadseregrész 1221-ben Grúziában és
Azerbajdzsánban pusztított, majd 1222-ben átkelt a derbenti szoroson a
Kaukázus északi előterébe, ahol előbb a kunokkal szövetségben az alánok és cserkeszek ellen, majd az orosz fejedelmek és a Kötöny kun fejedelem által vezetett kunok szövetsége ellen harcolt, akik ellen 1223 tavaszán a Kalka menti csatában megsemmisítő győzelmet arattak. Ezután még kifosztották a Krímben Szudak kereskedőváros raktárait, majd keletre vonultak és csatlakoztak Dzsingisz kánnak a Talasz és Csu mellett várakozó seregéhez. f [3]
A kunok egy része behódolt és betagolódott a mongol seregbe, mások a Dnyepertől nyugatra menekültek. Barsz kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király fennhatóságát. 1228-ban a kun területek névleg már Béla erdélyi herceg, a későbbi IV. Béla (1235–1270) kormányzása alá tartoztak. 1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a milkói kun püspökséget (kb. a mai Csángóföldön).
Bélának további expanziós tervei voltak, és a keletről menekülő
kunoktól is valószínűleg kapott információkat keleten rekedt
magyarokról. Így felmerült az ő felkeresésüknek a kérdése és a
keresztény hitre térítése. f [4]
1231–1234 között Ottó barát negyedmagával a Dnyeper-Donyec
vidékéig jutott, de csak egyedül tért haza nagybetegen, miután
kereskedőnek álcázta magát. Feljegyzéseket nem hagyott, de a hazatérése
utáni 8 nap alatt, amennyit élt, beszámolt utazási tapasztalatairól.
Elsőként hozott hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal
találkozott a Kaukázus környékén. Ottó tehát közvetlenül előkészítette Julianus barát első útját. f [5]
Első útja (1235-1236)
Julianus negyedmagával indult útnak 1235. május elején az Esztergom melletti Újfaluból[6] Konstantinápoly felé. Ott hajóra szálltak, áthajóztak a Fekete-tengeren, és valószínűleg a mai Tamanynál kötöttek ki. Innen kelet felé vették útjukat, és eljutottak Torgikánba, az alánok városába, ahol fél évig tartózkodtak, de nem találtak magyarokat. f [7]
A helyzetük nem lehetett valami rózsás, mert a négy szerzetes közül
kettő feladta a küzdelmet, és visszaindultak Magyarországra.
Julianus
Gerhardusszal maradt, akivel északi irányba indultak el, 37 napot
gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, míg egy Bunda nevű iszlám
városba nem értek. Itt Gerhardus meghalt. Julianus egyedül folytatta
útját; a túlélés érdekében egy muzulmán pap szolgálatába állt, és annak
kísérőjeként jutott el Volgai Bolgárországba (kb. a Volga-Káma-Bjelája-Ural folyók által határolt terület).
„Annak
az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost
tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a
földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony)
megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie s azt állította, hogy
két napi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket
keres.”
Az asszony útmutatásai alapján Julianus folytatta útját, és ráakadt az őshazában (Magna Hungaria)
maradt magyarokra. Az elválás óta eltelt közel 800 év ellenére
megértette nyelvüket. Itt olyan híreket szerzett, hogy a keleten lakó mongolok megtámadni készülnek Európát.
Hazatérve beszámolt tapasztalatairól IV. Béla királynak.
Julianus élményeit az őshazabeli magyarokról és az ottani
állapotokról, némi elfogultsággal, Richardus barát jegyezte le, és
küldte el Rómába:
„Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de
bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem
művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz
erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a
hadakozásokban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy
azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták.
A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük,
nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a
magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották
őket és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A
magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár
fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul
és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely
akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni,
csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák
elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén
van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan
nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez
a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok
ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden
országot, amelyet csak meghódíthatnak.”[8]
Julianus kevesebb, mint egy hónapot töltött Magna Hungariában, de ez
alatt az idő alatt is bizonyára sok tapasztalatot összegyűjtött és nagy
vendégszeretetnek örvendett. Gyors hazatérésének okát páter Richardus
így írta le: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének
földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák,
hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen
és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket
amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső
országot meghódítanák. Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő
rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe
menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a
magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet.”.[9]
Julianus nem Konstantinápolyon keresztül tért haza, hanem 1236.
június 21-én indult és az ottani magyarok által leírt, a kijevi
kereskedők által is használt rövidebb utat választva Rutén- és
Lengyelföldön átkelve 1236. december 27-én érkezett vissza
Magyarországra.
Második útja (1237)
Julianus barát útjának térképe
A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj
kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb
erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba
hajtották. Volgai Bolgárország Dzsocsi ulusza, a későbbi Arany Horda, része lett.
Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították (lásd: Tatárjárás). Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt.
Jelentősége
Julianus barát volt az első, aki hiteles tudósításokkal láttal el a Szentszéket
és közvetve a nyugat-európai uralkodókat a mongol készülődésről.
Tapasztalatait más európai utazók is felhasználták, többek között Giovanni da Pian del Carpine, aki kísérői (Benedictus Polonus, C. de Bridia és a cseh Ceslaus) egy részével 1245-46-ban pápai követként utazott a mongol Güjük nag
ykánhoz; Ascelin 1247-ben, André de Longjumeau 1248-ban, majd 1253-1254-ben Rubruki Vilmos ferences barát a Szentföldön keresztes háborút vívó IX. Lajos francia király követeként járt Möngke nagykán karakorumi udvarában.[11]
Emlékezete
Julianus barát életéről Kodolányi János írt regényt Julianus barát címmel 1938-ban, Koltay Gábor pedig magyar–olasz koprodukciós filmet rendezett 1991-ben.
Jegyzetek
Kommentáld!