A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság

Amagyarság ezredévvel ezelőtt - hatalmasan eltérve a jelenlegi helyzettől - nagy és erős nép volt, testvér- és rokon népekben azonban már akkor is szűkölködött. Igaz, a vérszerződés révén eggyé olvadt az onogurokkal, az alánokkal, a besenyőkkel s már együtt vették birtokba a Kárpát-medencét, ahol jobbára ugyancsak magyar szó hangzott el az itt talált avar emberek ajkáról is, azt azonban a források bizonyítják, hogy a Keleten maradt magyarokkal fenntartották a kapcsolatokat.

VII. Konsztantinosz bizánci császár a X. században jegyezte fel: /A magyarok/ egyik része kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szavartoi aszfaloinak (szavárdoknak) hívják.... a türköknek amaz imént említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó / Kárpát-medencei magyarok/ mostanáig küldenek követeket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.

A világtörténelemben csak két olyan népet ismerünk, amelyik ezredévek óta számon tartja testvéreit: a zsidót és a magyart! Két kiválasztott nép, közös e két népben az eszmei gyökerek ősisége, közös bennük az erős összetartozás-tudat, a vérrokonok számontartása és felkeresése, de micsoda hatalmasok lettek mára a különbségek az ősi és szent hagyományok tűzön-vízen való megtartásában, azok nyílt vállalásában, s milyen óriásiak a különbségek, ami a jelenlegi és a jövőbeni életkilátásokat illeti.

Nézzenek szét Budapesten: messsze fénylő hanuka-gyertyák tucatja szórja szét fényét, ám sehol egy Trianon emlékmű, sehol egy hatalmasan megvilágított Atilla-szobor, de még a Antal Károly Juliánusz-szobra is a Hilton-szálló foglya.

Mindkét népet, a világ kisebb-nagyobb hatalmasai, ezredévek óta kiirthatónak és kiirtandónak ítélték, mert mások, mint a többiek. Mások az adottságaik, mások az ősi génjeik. Erasmus már félezred évvel ezelőtt hirdette: Novum non est, apud Hungaros esse praeclara ingenia! Azaz: nem újdonság a magyaroknál, hogy köztük a fényes elmék tündökölnek.

De akkor hogyan lett ez a befogadó magyar nép Európa gens detestanda-ja, azaz elátkozott nemzete, akik ellen már kezdetben, a X. század elején, keresztes hadjáratot hirdettek, akiknek szent királyait (sancti reges Hungariae) oly készségesen helyezték átok (anatéma) vagy kiközösítés (interdictum) alá, kezdve Aba Sámuellel 1044-ben (IX, Benedek pápa), folytatva !. András királlyal, akit Pozsony alatt 1052-ben III. Leó pápa, népével együtt, kívánt kiközösíteni, noha András királyt - egyedül az Álmos-Árpád szent dinasztia (stírps beata) 29 tagja közül - ruházták fel a Fehér és Katolikus melléknévvel, folytatva a sort II. Andrással, akit IX. Gergely pápa tudtával Róbert érsek vetett interdictum alá 1232-ben, majd újra két év múlva s hasonlóképpen járt IV. László király is 1287-ben.

Vétkesek lettek volna királyaink a keresztény értékrend megsértésében? Éppen például András király, aki 1231-ben útnak indította Ottó frátert és társait, hogy minden áron kutassák fel a keleten maradt magyarokat s tereljék be őket is Jézus Krisztus aklába? Kelet Népeként vettük birtokba igazi hazánkat, a Kárpát-medencét, de kezdettől igyekeztünk beleilleszkedni Európa germán, újlatin és szláv tengerébe. Gondoljunk arra, hogy Álmos, Árpád, Zulta, Taksony és Gézán kívül magyar ajkú, magyar génű anya nem szült királyt Hungariának! Az anyja nyelve nem volt magyar sem Szent Imre hercegnek, sem Szent Lászlónak, sem Szent Erzsébetnek, sem IV. Bélának, sem Szent Margitnak! Az egyiket a bajor Gizella, a másikat II. Ottó német császár unokája, a lengyel Ricséza, a harmadikat és ' negyediket a német meráni Gertrúd, az ötödiket a bizánci görög Laszkarisz Mária dajkálgatta, babusgatta.

S mégis magyar uralkodók lettek kivétel nélkül, annak ellenére, hogy nem ritkán az idegen királynék ármányai bomlasztották a dinasztiát. I. András özvegye, az orosz Anasztázia például tudatos döntéssel ajándékozta oda a királyi férje által is viselt Atilla-szablyát, a Magyarország ellen hadat vezető Nordheimi Ottónak. S a csodaszép szablya azóta is Bécsben van.

De mi adott oly hatalmas erőt Magyarország uralkodóinak, nagyfejedelmeinek és királyainak hétszáz éven át (819-1526)?

Nem helyes idealizálni a mi múltunkat sem, a hamis tudat erőtlen és értéktelen. A mi történelmünkben is találhatók súlyos vétkek s nemcsak az újkorban. De az bizonyos, hogy hagyományaink, ősi intézményeink, uralkodóink hatalmi eszmerendszere nem nyugati eredetű! Királyaink hatalmát az Atillától származtatott szent dinasztia legyőzhetetlennek látszó összetartó ereje alapozta meg. Ezért választotta Géza nagyfejedelem és fia, Szent István király Rómát és nem Bizáncot. Nem azért döntött nagy királyunk a nyugati latin kereszténység mellett, mert ezt engedélyezte számára a német császár. Egyáltalán nem ezért.

Ellenkezőleg: éppen azért, mert a teljhatalmú magyar uralkodó számára elfogadhatatlan lett volna a bizánci istencsászárok fennhatósága és felsőbbrendűsége (cezaropapizmus). A magyar királyok csak a XII. századtól mondtak le, igaz többször is, mert nemigen tartották be, a főpapok kinevezési jogáról a pápa javára. A függetlenség, a szuverenitás mindennél fontosabb volt.

I. Komnénosz János bizánci császár egy ízben azt mondotta Iréne császárnénak, Szent

László király Piroska nevű leányának, aki csak kislány korában tanult meg magyarul a

lengyel anya mellett, hogy Magyarország Bizánc hűbérese, mire Piroska ezt valótlanságnak nevezte. János császár ekkor megverte a magyar királylányt, a görög császárnét. Ezért

De IIL Béla király sem habozott száműzni szülőanyját, az orosz Eufrozinát, amiért nem tisztelte a királyi hatalmát. 1203-ban III. Béla nagyobbik fia, Imre király, pusztán az ősi jogarral a kezében, mindenfajta fegyveres kíséret nélkül, odalovagolt lázadó András öccse katonáihoz és foglyul ejtve elvezette a testvérét. Senki sem mert kezet emelni a fegyvertelen királyra. Nyugaton bámulták a magyar királyok rettentő hatalmát. Freisingi Ottó azt írta a XII. század derekán, hogy mindenki magatartását egyedül a fejedelem akarata határozza meg.

Ám az Álmos- Árpád-dinasztia utolsó évszázadának derekától, bármennyire is igyekezett a szétvagdalt Gertrud királyné elsőszülöttje, IV. Béla kitartani a teljhatalom mellett, még a királyi tanács termében álló székeket is kidobatva, sokasodnak a bomlás, a gyengülés jelei. 1269-ben még azt írta a montecassinoi apát, Bernát, hogy a magyar király ereje oly nagy, hogy keleten és északon moccanni sem mer senki, nem sokkal később Kőszegi Henrik a Nyulak szigetén 1272-ben egyszerűen leszúrta Béla királyi herceget és senki nem vonta felelősségre, egy András nevű főúr pedig buzogányával megverte a későbbi IV. Lászlót, ekkor még kiskorú trónörököst.

1V. Béla még herceg korában adott parancsot arra, hogy Ottó domonkos rendi szerzetes fráter nyomdokain haladva egy újabb expedíció induljon keletre, a magyar testvérek felkutatására. Ennek a csapatnak volt a vezetője Julianus és Gerhard (Gellért).

Julianus barát útjáról fennmaradt Richardus jelentése, ám annak dicsősége, hogy ez a jelentés hiteles és teljes, Bendefy László érdeme, aki 1937-ben közzé tette Julianus barát utazásának kéziratos forrásait.

Az Ismeretlen Julianusz 1936-ban jelent meg először, majd nemrégiben ismét reprintben.

A magyar király szándékait Julianus útjával kapcsolatosan teljes egészében ma sem ismerjük. Nyilván hatalma erősítését is szerette volna biztosítani a keleten maradt magyarok hazahozatala révén, hiszen - végül is - ezért fogadta be nagy örömmel és pompával Kötöny kún király népét is. Ezt a feltevést erősíti, hogy két és fél évszázaddal később Hunyadi Mátyás is erre készült: haza akarta hívni a keleti magyarokat, mind Baskíriából, mind a Kaukázusból.

Mind az Árpád-korban, mind a Hunyadiak korában elég erős volt az ország ahhoz, hogy véreit hazatelepítse és itthon törődjön velük. S ami a zsidóságnak sikerült 1948 óta, az nekünk magyaroknak sohasem sikerült. Az 1941-ben hazatelepített bukovinai csángók sorsa is krisztusi szenvedés és szétszórattatás lett.

A kaukázusi magyarok históriájának is legelmélyültebb búvára Bendefy László volt, akinek erről írott jeles könyve, a Kummagyaria. Gyeretyán országa. A Magyarság kaukázusi őshazája után hamarosan reprintben ugyancsak kapható lesz. Madzsar város (Kicsi Madzsar és Nagy Madzsar) létezése tény s hasonlóképpen tény a kaukázusi szavárd (szabír) magyarok egykori léte is. Amint forrásokkal igazolható az is, hogy a Kuma folyó völgyében lakó Jeretán vagy Gyeretyán magyar királyi vérből származó uralkodóról 1329-ben is szó esik XII. János pápa bullájában. A kaukázusi kapcsolatok megmaradtak végig az Árpád-korban is. (Templomok, kegytárgyak, művészeti emlékek tanúskodnak erről). Ugyanakkor IV. Béla híreket is akart gyűjtetni a fenyegető nagy keleti veszedelemről: a mongolokról.

A keleti magyarok kérdésköre kapcsán azonban másról is kell beszélnünk. Először arról, hogy hová tartoztunk, hová tartozunk, hová kell tartoznunk? Másodjára arról, Julianus magyarjai bizonyítják-e a Volga- Káma vidéki un. magyar őshazát?

IV. Béla király 1235-ben, trónra lépése pillanatában felmérte, hogy Európa-idegenként kezelt országát és népét csakis a pápaság vezette blokkban védheti meg, hiszen Bizánc, a német királyság és a velencei dózse együttes erejével egymagában nem tud szembeszállni, amint elődei sem tudtak tartós sikereket elérni, hiába győzött sokszor II. Géza király Bizánc ellen. A pápa, a francia király, a szicíliai norman király és a délszláv fejedelemségek, valamint a magyar király azonban már kellő erő lehet. Ezért, elődeihez hasonlóan, ő sem gyakorolta a főpapok kinevezési jogát.

A magyar királyság a XII. században már birodalom. III. Béla jövedelme jelentősen meghaladta a francia és az angol király bevételeit (23 000 tonna ezüst -17 000 - 9 000 tonna), de a királyi hatalom egyre gyengült, így a pápai blokkhoz kötödés fejében elvárható volt, hogy Nyugat-Európa segít Magyarországnak, ha bajba kerül. Elvégre a magyar királyság hatalmas területét templomok, városok, falvak, várak népesítették be, a lakosság földet művelt, állatokat tenyésztett, a kereszténység legkeletibb fellegváraként őrködött a kereskedelmi utak biztonsága felett. Az idegeneknek, érthetően, egyre jobban megtetszett ez a gazdag és szép föld s mind többen költöztek be a Kárpát-medencébe. A királyok általában oltalmazták a betelepülőket, kiváltságokkal halmozták e! a hospeseket, átvettek olyan gyakorlatot, amelyek eddig idegenek voltak a magyarságtól. S hirtelen megjelent a Kárpátmedencében az idegengyűlölet (xenofobia), mert a magyar másodrendű kezdett lenni. Nyugat-Európa is tudomással

bírt a hatalmassá vált mongol birodalom hódító szándékairól, ám az 1241/42ben bekövetkezett katasztrófa előtt és után senki sem mozdította meg a kisujját sem a magyarok megsegítésére. Sőt! Frigyes, osztrák herceg elfogta a magyar királyt, elszedte kincseit, elvette három vármegyéjét, a csehek és a németek feltüzelték a lakosságot a befogadott kúnok ellen és megölették Kötöny királyt és családját, a francia király (IX. Lajos) és a pápa szövetséget kötött a mongol kánnal (Mengü kánnal), miközben IV. Béla segítségért könyörgött. Ámde senki sem adott egyetlen katonát sem, csak üres szavakat küldtek.

A mongolok 1237-ben fordultak a magyarok királyához, kérve, fogjanak össze, sőt később még házassági kapcsolatokat is felkínáltak. En a Kán, az Égi Király követe, kitől a hatalmat kaptam a földön,...csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád, mint testvérhez követeimet, miért nem adsz választ?

Béla király Nyugat-Európát választotta és megőrizte magát, családját és népét Krisztus hitében. Cserében lerombolták az országot, s fennállása óta először lett Magyarország idegen katonai megszállás áldozata. A két-három milliós lakosú ország legalább 400 000 magyar embert vesztett. 1250-től megindult az idegenek betelepítése. A tatárjárás után a nyugat továbbra sem adott segítséget s ekkor már Béla királyban is felmerült: jól döntött-e? Helyes irányba vezette-é az országát? A pápához írt megrázó hangú levele mindennél többet mond.

Rákényszerül annak kimondására;

Amennyiben a Szentatya nem nyújt segítséget, a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére, arra, hogy megegyezzünk a tatárokkal. A mieink nem lesznek hajlandók szembeszállni a tatárral.

Európa szíve (szívtájéka Brzezinski szavával) ezredéve elkívántatik a keleti népektől: a húnokat és `, Atillát máig tartó izzó gyűlölet vette és veszi körül, az avarokat a kiirtott nép szinonimájaként emlegetik máig, a magyarok is csak arra kellenek, hogy csontjaikkal kövezzék ki az utat Európa kultúrnépei számára.

A nagyerejű Mátyás király is kacérkodott a váltás gondolatával. II. Mehmed szultánt Nagy Sándornak nevezte, magát második Atillának, majd 1480-ban ezt írta levelében:

Mi ketten, a szultán meg én vagyunk a világ összes uralkodói között azok, akiket egyedül és méltán illet ez a név: uralkodó. Ugyanaz a vér folyik ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek (testvérünknek) tetszését keressük. Mivel mindketten a szkíta nép fiai vagyunk. Tudjuk, a német és a szláv gyűlöl bennünket.

Mielőtt néhány szót szólnék a mai helyzetünkről, vizsgáljuk meg Julianus útjának őstörténeti vonatkozásait.

Julianus a Volga balpartján talált rá a magyarokra s a régészeti ásatások beigazolták, hogy itt a VIIIIX-X. században (s utána is) valóban magyarok laktak, hiszen feltártak számos olyan temetőt (Bolsije Tyigani, Tyetyus, Tankejevka, Bolse Turhán, Sztrelitamak), amelyekben magyar egyedek sírjai is megtalálhatók voltak. Baskíriában helynevek (Gyarmat, Jenő, Kondoros, Békás, Édes, Ökörős, Magas, Varjas, Szuvar) és a baskír nyelvben magyar szavak (lep-láb, lapos-lapos, lustul-lusta, apa - apa, szep=jó-szép) bizonyítják, hogy az itteni egykori magyarság neve madzsgar-badzsgar-badzsgirt, azaz baskír volt. Ám ennek nem az az oka, hogy itt fett volna az un. magyar őshaza, hanem az, hogy Kr.sz. utáni VII. században délről a volgai bolgárokkal együtt felvándorolt a magyarok egy része is ide s itt telepedett meg. Ezért mondta egyazon nyelvűeknek a baskírokat és a magyarokat Rubruk és Marco Polo. S ezért értette meg kifogástalanul Julianus a baskír-magyarokat 1235-36-ban, mert a madzsgar

-baskír magyarok és a hungar-magyarok csak 4 évszázada szakadtak el egymástól, nem pedig másfélezer éve. De a mongol hódítások után a volgai magyarság eltűnt, asszimilálódott, felvette az iszlám hitet s beolvadt egészen a kipcsakos török nyelvűek közé. Hírmondójuk sem maradt, csak a földben, a sírok halottaiban. így járunk-e mi is a mostani és a következő évszázadban, ez most a magyarság számára a legnagyobb kérdés.

Vajon igaz marad-e a krónikás szava: A magyar nemzetet, annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy Pannóniából kiűzni és megsemmisíteni!

Most ugyanis, megcsonkítva, kicsi földdarabra zsugorított maradék országunkban ismét abban reménykedünk, hogy Európa szeret minket és minden jóval fog elhalmozni bennünket, ha jók leszünk, ha nem nyaldossuk sebeinket, ha együtt örülünk a minket kifosztókkal, ha megtanulunk kicsik lenni, ha feladjuk nemzeti mivoltunkat. Csatlakozzunk tehát boldogan az Európai Unióhoz, mert akkor szabadon utazhatunk, bárhol tartózkodhatunk, választhatunk, diplomáciai védelmet élvezhetünk.

Az Egyesült Európa gondolata nem új, már 1848-bon hangoztatta Victor Hugo, majd 1923-ban Richard Calgeri (Páneurópa). S utána is erre nótára táncoltak a Marshal-tervtől a Közös Piacon át a phare-programig. Azt hangoztatják: a nemzeti államoknak vége, a nemzeti érzés idejét múlta kacat. A múltat el kell törölni.

Rájöttek egyesek, hogy nemzeti önbecsülés nélküli, nyomorban élő nincstelen testi és szellemi proletárokat kell rászabadítani a hatalomra, azok mindenkit megdöntenek, ma már nem guillotinnal, hanem a parlamenti demokráciának nevezett, csalárdan manipulált szavaztatással. Az Európai Unió a nemzetközi pénzoligarchia világuralmának egyik eszköze. Bárhogy szavazunk majd április 12-én, azt nem feledhetjük, hogy nem lesz többé szuverenitásunk, nem lesz többé földünk, nem lesz többé magunk alakította történelmünk. Az országgyűlés végérvényesen a népet szórakoztató majomszínházzá válik, a kormányzat kiszolgáló szervezetté.

A környező nemzetállamok azonban megmaradnak annak, amik most. Ők lesznek a nyertesek megint. S nekik nem fog fájni, hogy más nép lakja majd az ősi magyar földet.

Gyűjtsük a magyar történelemről szóló igaz könyveket, mert néhány év múlva már lehet, hogy csak ennyi marad az ezredéveket átívelő magyar történelemből.

Nagyjaink, királyaink sírjai a mai kicsiny országunkban üresek. Szent Istvánnak legalább a jobbja megvan, Imre hercegnek, Aba Sámuel királynak azonban csak hűlt helye, I. András király tihanyi sírjában megtalált (!) csontokat elvesztették, Szent László somogyvári sírja már a XII, században csak jelképes sír volt, Váradra átvitt szent testét a protestáns magyarok szórták széjjel, így III. Béla király kivételével egyetlen magyar királynak sincs meg a sértetlen sírja és teteme!

Európának tíz szentet adott az Álmos- Árpád-dinasztia, védelmeztük a keresztény Nyugatot a tatárral, a törökkel szemben, elvéreztünk, elfogytunk, javaink zömét elorozták s mégis, ma is csak velünk van baj. Nekünk nem lehet kettős állampolgárságunk, nem lehet státustörvényünk, nem lehet méltóságunk, nem lehet becsületünk s végképp nem lehet jogunk.

Tűrjük-e vagy ébredünk, ahogyan Sík Sándor ébresztgetett bennünket 1919-ben:

Szökj fel álmos óriás,

lsten szép magyarja!

Hadd legyen napújulás

Annyi béna jajra.

Lélek jöjjön és gerinc,

Férfiúi kar.

félre most, akik tagadnak!

Szembe nézz a virradatnak,

Ébredő magyar

/Bakay Kornél,forrás: internet/