Amióta megidősödtem, és kikerültem az érdeklődés középpontjából (Mert ugye, a családján kívül, ki figyel oda az időskorúak kívánságaira?), folyamatosan figyelem magam, nehogy megfertőződjem az olyan, nem kívánatos szokásokkal, ami irritálja a fiatalabbakat. Elviselem a gyerekek zajongását, néha még üdítően is hat rám, különösen, ha az unokáimról van szó. Sőt, nem akarom mindenáron azzal untatni a fiatalokat, hogy néhány perc alatt átneveljem őket, a jobbik énüket előcsalogassam. Ráadásul a saját fiatalságommal példázódjak.

Ki merem jelenteni, én járok jól, mert a vesztes csak én lehetnék.

Megrettenve, elborzadva hallom, nézem azokat a híreket a tévében, amikor nem csak kirabolnak idős embereket (az egy dolog), hanem brutálisan meg is verik őket, hideg fővel kegyetlenkednek velük. Na, ilyenkor, és csak is ilyenkor skandálom én is: a mai fiatalok.

Vajon, mitől lettek ilyenek?

Ma már tudjuk, különbözően hajlamosító génállománnyal születünk, csak az nem mindegy melyik génünk az erősebb, melyik kerül felszínre. A szemünk színén, lábunk vastagságán nem tudunk változtatni, el kell fogadnunk, de az észt azért kaptuk, hogy kontrollálni tudjuk tetteinket. És nagyobb részben itt van a szülők felelőssége.

Az egyik ismerősömhöz, odament a kiskorú fia. — Anyu, képzeld — kezdte feldúltan, hóna alatt szorongatva a futballt —, Zuhász néni, az a vénasszony megint kiszólt az ablakon, hogy ne ott ricsajozzunk, mert zavarja a beteg férjét. Na, én aztán jól beszóltam neki.

— Legközelebb vágd a fejéhez a labdát, ha nem érti meg, hogy nem futballozhatsz a lakásban. Ki tehet arról, hogy beteg az a vénember?

Képzeljük el, mire lesz képes, ha felnő ez a fiú, és rablásra adja a fejét?

Másik eset:

— Azt a gatyarohasztó V. Bélát nem sikerül kibillenteni a helyéről — mondja feleségének a férj, a két kiskorú előtt, vacsora közben.

— Még van két éve a nyugdíjig — feleli a feleség érzéktelen hangon.

Dühösen ejti villáját tányérba a férj. — Ez a baj! — dörög a hangja. — Mit mondjak a barátomnak? Megígértem, hogy a fiát behozom a vállalathoz.

— Majd elmegy máshová, ha már a sors V-nek kedvez — rántotta meg vállát az asszony.

— De még mennyire! Képzeld, a múltkor ki akarták rabolni az öreget, de mielőtt fej bevágta a rabló, a villáskulcsot kicsavarta a kezéből. Ilyen az én szerencsém.

— Apu — szólt félénken az egyik kiskorú —, egyest kaptam töriből.

— Miiiiii?

— Nem én tehetek róla — vált magabiztossá a gyerek —, betűről-betűre megtanultam a leckém, de a tanító néni engem szúrt ki közellenségnek. Még szép, hogy csak dadogni tudtam.

— Hogy merészeli? — villog vészjóslóan a mama szeme. — Ne félj, kisfiam, adok én neki holnap, ha odamegyek! Megtudja, kinek a gyerekével kezdett ki.

/Számomra ismeretlen szerző/