1961-re már sok dolgot kipróbáltak a nagyhatalmak az űrben, egy dolog hiányzott, az ember repülése. De a jóslatok borúsak voltak fajunk számára, így a nagy attrakció előtt a tudósok a világ mindkét pólusán beiktattak egy főpróbát: a szovjetek kutyákkal, az amerikaiak egy csimpánzzal tettek próbát.

1957 végén, már a világ második űrszondájának startjakor egy élőlény keltett világszenzációt: a Szputnyik-2-vel Lajka kutya indult az űrbe. Szegény pára kegyes hazugságok közepette lelte halálát a tapasztalatlanság miatt nem kellő gondossággal tervezett kapszulájában, küldetése nem is az űrutazás volt, csak a hidegháború ostoba erőfitogtatása. Lajka után mindenféle élettelen műszer repült, elhangzott az első rádióadás, elkészültek az első meteorológiai fényképek, sőt az első kémfotók is. A tétek mindkét oldalon egyre nőttek. Eisenhower amerikai elnök 1959-ben meg is tette bátor tétjét: bejelentette a Mercury programot, majd nagy csinnadrattával hamarosan bemutattak 7 férfit Washingtonban, hogy ők lesznek a világ első űrhajósai.

A Nagy Víz másik oldalán a legnagyobb titokban folytak tovább az űrkísérletek, csak a siker tudódott ki róluk, amikor a TASSZ időről időre közzétett egy-egy közleményt. Ember űrbe juttatásáról szó sem volt a kommünikékben.

A Mercury program erőfeszítései két irányon indultak el. Egy megfelelő teljesítményű hordozórakéta és egy ember űrbe juttatására alkalmas űrkabin megépítése kezdődött. A rakétáért a hadsereg interkontinentális-ballisztikus rakétái között keresgéltek az illetékesek. A kabin tervezését Mac Faget-ra, építését a McDonell repülőgépgyárra bízták. A kabin viszonylag hamar, a rakéta annál később került használható állapotba. Amerika rakétái, bár tervezésük a legavatottabb kezekben volt – Wernher von Braun, a II. világháborúban a rakétafejlesztéssel legmesszebbre jutott tervező és csapata dolgozott rajtuk – elégtelen erejűek, de ami rosszabb, életveszélyesek voltak. A kezdeti indítások során gyalázatos hibaszázalékkal – 10-ből 4 kudarccal – dolgoztak a rakéták, vagy ahogy az akkori viccek fogalmaztak: „a mi rakétáink mind felrobbannak ugye?”

A Mercury program első kísérleteinek egyike egy Little Joe rakétával.

Az elkészült kabint így nem is a véglegesnek szánt űrrakétán próbálhatták ki, hanem csak egy gyenge teljesítményű katonai „taktikai” rakétán, az egyfokozatú Little Joe hátán. De a rakéta „hű volt a hagyományokhoz”, az első startja során húsz másodpercnyi repülés után 4 km magasban felrobbant. Az utána következő, Big Joe névre keresztelt Atlas-10D rakéta már kétfokozatú volt, de ez sem volt sikeresebb, amikor ugyan 95 kilométerig jutott, de a külső hajtóművek nem váltak le a leállásuk után. Összesen 6 Little Joe és 1 Big Joe repült. Kettejükön egy-egy kis rhesusmajom – Sam és Miss Sam – ült, akik szerencséjükre túlélték a kalandot. (Akkor még nem voltak állatvédők?)

Sam, az első űrmajom. A kis rhesusmajom ebben a furcsa szkafanderben indult, hogy repülése során 3 perc 13 másodpercig legyen súlytalanságban úgy 85 km magasságban.

Eközben a Szovjetunió 1960. augusztus 19-én a Szputnyik-5 fedélzetén Föld körüli pályára küldött két kutyát, Bjelkát és Sztrelkát. Vajon minek küld fel valaki két kutyát az űrbe? Nyilvánvaló, az élőlények űrbéli fiziológiai reakcióira voltak kíváncsiak a szovjet tudósok, hogy siker esetén a „csúcsélőlény” is eljuthasson a légkörön túlra.

1960. július 29-én a NASA végre megkapta az első, űrrepülésre optimalizált rakétáját, az Atlast. MA-1 (Mercury-Atlas-1) kódnéven kerülhetett sor a Mercury program első igazi űrstartjára, de a várt siker helyett egy jókora robbanás vetett neki véget mindössze 8,1 km magasan. Az újabb kísérletekhez újra az öreg Little Joe-t vették elő (visszatérési tesztek, hőpajzs tesztek, stb.)

A Föld körüli pályára álláshoz elég erejű Atlas rakéta mellett még volt egy másik űrrakéta is a hadsereg tarsolyában, a Redstone. Ennek a rakétának úgy 1000 km volt a hatótávolsága, melynek megtételéhez egy parabolaívet írt le, a pálya legfelső pontján bőven kinn a légkörön túl. Mivel az orvosok szerint az embernek komoly kockázatot jelentett egy űrrepülés, kézenfekvőnek látszott az első amerikai űrhajóst egy rövid időtartamú űrugrásra felküldeni, elsőre csak meghúzogatni egy kicsit a Halál bajszát, de nem kötekedni vele komolyan. A Mercury program első emberes repülése tehát egy parabola mentén történő űrugrásnak ígérkezett, amely során egy 15 perces súlytalanság volt előállítható, és a Föld körberepülése helyett párszáz kilométerrel odébb már le is száll a kabin. Ehhez a Redstone ereje is elegendőnek ígérkezett. A sok félsikerű rakétaindítás után az első Redstone-startot 1960. november 21-re tűzték ki. A sikertelenség makacs kísérőként szegődött a NASA mellé. A Redstone első startját csak a „10 centis repülésként” emlegetik ma is, ugyanis a repülés 2. másodpercében úgy 10 cm-es magasságban leállt a hajtómű és a rakéta visszazökkent a helyére, csak a mentőrakéta rántotta le a kabint az űrszerelvény tetejéről.

Ember nem ülhetett ebbe a bizonytalan masinába, de talán egy állatot a kabinba ültetve – amely még elég „értelmes” is egy pár egyszerűbb élettani kísérlethez -, visszanyerhető az önbizalom, megismerhetőek az űr hatásai. A Redstone rendszereinek tüzetes átvizsgálását követően l961 elejére kitűzték az újabb startot. Ezúttal egy utassal – egy csimpánzzal a fedélzeten.

Ham a számára készült speciális ülésben.

Amerika első űrhajós-dublőre Ham, a csimpánz lett. A kis majom egy hat egyedből álló majomkolónia egyik tagja volt, melyeket katonai programokhoz használtak. Közülük Ham volt a legkiegyensúlyozottabb és őt választották a kísérlethez. Egy majom űrrepülése sem csak abból állt, hogy beszíjazták őkelmét, és ha a repülés után is életben van, akkor mehet az ember is. A kis állatot beleültették egy speciális ülésbe, mely egyfajta szkafanderként funkcionált, majd teleaggatták testét érzékelőkkel. Mindenféle életfunkciót mérni kívántak az orvosok, de egy speciális kísérletsorozatot is végeztek. Előre betanították Ham-et, hogy különböző színű jelzőlámpák meggyulladására válaszul az ülésbe épített karokat rántson meg. (Hogy a helyes kart húzza meg a majom, „helytelen válasz” esetén áramütéssel sokkolták, hogy kellőképpen „odafigyeljen” szegény pára a feladatára.) Ezzel azt remélték a tudósok lemérni, hogy vajon a szélsőséges erőhatások (a pálya során fellépő, akár 10 g feletti nehézségi erő, vagy a titokzatos 0g, a súlytalanság) közepette megmarad-e az ember cselekvőképessége.

A Mercury-Redstone-2 startja. Ham a világűrbe indul.

1961. január 31-én startolt el a Mercury-Redstone űrszerelvény Cape Canaveral-ről egy mindössze 15 perces útra, mely az Atlanti-óceánon, párszáz kilométerrel odább kellett végetérjen. De ez a rakéta sem működött tökéletesen. A felszállás végén, amikor a hordozórakéta hajtóműve kiégett, a mentőrakéta automatikája ezt hibaként értékelte és maga is beindult. Ez nem kívánt módon még kissé tovább emelte a kabint. Ham azonban kitűnően viselte a megpróbáltatásokat. Három percig súlytalan volt, majd a visszafelé úton a tervezetthez képest jóval nagyobb, 14,7g-s terhelés érte őt a rakéta pályaeltérése miatt. Sőt egy hibás szelep miatt a kabin levegője is szökni kezdett (a speciális ülés persze a levegő teljes elszökése esetén is megvédte volna). Végül hatalmas zökkenéssel belecsobbant az űrkabin az óceán vizébe, úgy 60 kilométerrel onnan, ahol várták. A hibás szelep, mely korábban elengedte a levegőt, most a vizet kezdte beengedni a kabinba, amely így süllyedni kezdett. A nemsokára odaérkező helikopter már oldalára dőlve és félig elsüllyedve talált a Mercury-ra. Több baj már nem történt, hamarosan kihalászták a kabint majmostul és a Donner romboló fedélzetére emelték. Ham pedig elvégezte a dolgát: épen és egészségesen tért vissza úgy, hogy a karok rángatásában is meggyőzőnek bizonyult. Immár semmi akadálya nem volt, hogy ember induljon a felhők fölé.

Dancsó Béla