Jóllehet a legtöbbünknek e dátumról valószínűleg a nemzetközi munkásmozgalom szociális és gazdasági vívmányainak ünnepe jut elsőként az eszünkbe, május első napjának megünneplése valójában a kereszténység előtti időkből eredő pogány szokás. A legrégebbi május elsejei ünnepek a kelták Beltane ünnepe és a germán országok Walpurgis éjszakája, de az ókori görögök és rómaiak is  vigasságokat tartottak e napon. Noha az ünnep eredete a homályba vész, május elsején valószínűleg a nyár első napját, a termékenység kezdetét ünnepelték. Erre utal a nyári napfordulat – melyet hagyományosan Szent Iván napján ünnepeltek – több nyelvben ma is használt nyárközép (Midsummer, Mittsommer) elnevezése.

A május elnevezése a rómaiak Maius hónapjából ered, a szó feltehetően a föld termését oltalmazó Maia istennő nevéből származtatják, akinek május elsején mutattak be áldozatot. Az e napon tartott ünneplés a majális, a májusi jelentésű latin maialis szóból származik.

E tavaszköszöntő ünnep azonban különösen az északi országokban örvendett nagy népszerűségnek. A keltáknál Beltane az ünnep neve, mely a fényistenük (Bel) tüzét jelenti. Más elképzelések azonban a közel-keleti Baál istenre vezetik vissza eredetét. Beltane az ifjú Isten férfivá serdülésének ünnepe. Ekkor szeret bele az Istennőbe, és e napon teljesül be szerelmük a mezőkön, virágos réteken. Az Istennőben megfogan az Istenség, az Ő megtermékenyülésének ünnepe ez.

Beltane egykoron druida tűzfesztivál volt, amelyet az Istennő és a Szarvas-istenség egyesülésének megünneplésére, a termékenység dicsőítésére tartottak. Ezen a napon a szüzek közül minden település megválasztotta a Május királynőjét, akit feláldoztak a Szarvas-istennek. Valószínűleg nagy megtiszteltetés lehetett Május királynőjének kiválasztatni, azonban sok lány számára a terhessé válás kevésbé volt életveszélyes. Ezért Május királynőjének gyakran hadisarcként kapott, elhurcolt vagy a piacon vásárolt lányokat választottak, őket áldozták fel az Istennek, hogy jó szerencsét, bő termést és gyarapodást hozzon számukra. A későbbi korokban a szüzeket juháldozatokkal váltották ki, majd idővel ez a szokás is elmaradt.

A május elsejei ünnepség egyik legjellegzetesebb eseménye a májusfa-állítás volt. A fán lévő virágok és a zöld lombok az Istennőt jelképezték, maga a májusfa pedig az Istenséget. Beltane az életerő, a szenvedély visszatérését és a vágy beteljesülését jelentette. A májusfa párja - az Istennőt, a nőiség lényegét, minden vágy végső célját jelképező - üst volt. Beltane éjszakáján az üstökben vagy a szabadban tüzeket gyújtottak. A Beltane-éji tűzugrás szokása Nyugat-Európában sokfelé még ma is él, ugyanis a pogány hagyomány szerint, aki sikeresen átugrik a tűz fölött, jó szerencsére és termékenységre számíthat. Nálunk viszont a Szent Iván-i tűzugrásnak tulajdonítottak hasonló jelentőséget.

A katolikus vallás elterjedésével a pogány szokások nemkívánatosakká váltak, és a középkori egyházatyák a májusfát a keresztény jelképpel, a feszülettel próbálták behelyettesíteni, innen az egyik elnevezés, a Feszület napja. A keresztény egyház két vértanúnak, szent Fülöpnek és szent Jakabnak adta e napot. Noha az 1493-ban tartott esztergomi zsinat többek között még parancsolt, vagyis kötelezően megtartandó ünnepnek mondja Fülöp és Jakab apostolok névnapját, mára e nap vallási jelentősége a nép körében elhalványult. A hagyományos római katolikus rituálét, a májusi koronázást viszont ma is minden év májusában megtartják, egyes országokban elsején, az Egyesült Államokban Anyák napján. Ilyenkor Szűz Mária képét vagy képmását szertartásosan megkoronázzák, jelezvén, hogy ő a Mennyek istennője, Jézus anyja. A 19. század óta számos országban az egész hónapot Mária emlékének szentelik, és a hagyományos koronázáson kívül az ikonjait és szobrait minden nap friss virágokkal rakják körbe.

Bár a keresztény befolyás nem múlt el nyomtalanul, az ősi május elsejei szokások közül viszont – a katolikus egyház törekvése ellenére is – megmaradtak a virágfüzérekkel, zöld ágakkal díszített ünnepi felvonulások, a vidám, zenés, önfeledt majális ünnepségek, a májuskirály és májuskirálynő választások, valamint a májusfa-állítások. A hagyományokat is megőrizve, a 19. század vége óta azonban a legtöbb ember elsősorban a munka ünnepének tekintik e napot, ugyanis a II. Internacionálé az 1886. május 1-jén szervezett - halálos áldozatokat követelő - chicagói sztrájk emlékére, illetve a munkabeszüntetés negyedik évfordulóján tartott sikeres demonstrációk hatására, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánította. Azóta a nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével, előbb a Szovjetunióban, majd a „keleti blokk” országaiban, a hagyományosan munkásünnep a 20. század folyamán lassan az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát.

Mint a nyár kezdetéhez, a termékenység ünnepéhez, számos babonás hiedelem is kapcsolódik e naphoz. Különösen az írek számára volt jelentős május elseje. Ezen a napon például sohasem gyújtottak pipára a kandalló tüzéből, és parazsat sem vittek ki a házakból, mert rossz ómennek vélték. Ugyanakkor a május elsején elfogyasztott csalánlevesről pedig azt tartották, hogy egy évig védelmet nyújt a reuma ellen.

Igen rossz ómennek vélték, ha május első napján kialudt a tűz, melyet csak a pap házából hozott parázsló tőzeggel lehetett ismét meggyújtani. Ezt követően viszont a szentelt tőzeg hamuját szét kellett szórni a padlón és a küszöbön. Tilos volt a tüzet, a vizet, a tejet és a sót pénzért vagy szerelemért árulni, s ha egy vándor kapott egy csésze tejet, azt sóval összekeverve, a házban kellett meginnia. A sós vizet, mint italt mindenkor hatásosnak tartották. Valóságos talizmán volt a gonosz ellen, ha megfelelő varázsdoktor készítette, és mágikus szavakat mondott fölötte. A mocsári gólyahírnek – melyet Beltane növényének neveztek – varázserőt tulajdonítottak. Girlandokat készítettek belőle a jószágok számára és az ajtófélfákra, a küszöbre pedig tejet öntöttek, hogy távol tartsák a rossz tündéreket. A május elsejének hajnalán talált nyulakat boszorkányoknak tartották, ezért kövekkel dobálták meg őket.

A népgyógyászok lábizzadásra a május elsejei napkelte előtti mezítlábas sétát javasolták, ugyanis a hajnali harmat szappanszerű hatással bírt, ami összehúzta a bőrt. Ehhez a naphoz kötődik az a babona is, mely szerint, aki május elsején a reggeli harmatban megmossa az arcát, fiatal marad és megszépül a bőre.

Európa nyugati részén május elsejére virradóan elterjedt volt a harmatszedés szokása. Ennek során az asszonyok éjfélkor vagy napkelte előtt – gyakran meztelenül – egy lepedőt vagy valamilyen ruhadarabot (kötényt, szoknyát) húztak végig a legelőn. Hazatérve az összegyűjtött harmatot az abrakba vagy a kenyérlisztbe csavarták ki. A hiedelem szerint ettől több tejet adott a tehenük, vagy finomabb kenyeret sütöttek.

Forrás :internet -erzsebetrosta.hu