A dohányzók védelmében hozott döntés már a világ számos országában hatályos, vagy legalábbis napirenden van. Egyre kevesebb teret engednek tehát a füstölésnek, annak ellenére, hogy – bár a kezdetek kezdetétől voltak ellenzői – sokáig pozitív képzeteket társítottak a dohányzáshoz: kortól függően a jólét, a státusz vagy éppen a modernizmus sikkes védjegyének számított a szivar és a cigaretta.

Az erkölcsi romlás szimbóluma vagy a gazdagok gyógyszere?

Kolumbusznak és legénységének nemcsak Amerika felfedezését köszönhetjük, hanem a dohányzás európai megismertetését is, ugyanis a felfedező, valamint legénységének két tagja tett először említést feljegyzéseiben „füstöt ivó bennszülöttekről”. Az India után kutató csoport Kubában pillantotta meg a száraz leveleket szívó vadembereket, akik Kolumbusznak is ajándékoztak a csodaszerből. A dohánylevelek sokrétű használata azonban jóval korábbra datálódik, a történészek szerint Kr. e. 5000 körül kezdték el használni a dohányt gyógyászati célból, a közösség életében meghatározónak számító események alkalmával, valamint vallási rituálék segédeszközeként. Bizonyos csoportok a tökéletes transzállapotának elérése és a csí szabad áramlása érdekében dohányoztak, és keverték a leveleket bódító füvekkel.

Bár vélhetően Kolumbusz hozta be először a növényt Európába, elterjedése Jean Nicot portugáliai francia nagykövet nevéhez fűződik – később róla nevezték el a nikotint –, környezetében szinte mindenki a dohány szerelmese lett – maga Medici Katalin is. Ám eleinte szinte kizárólag gyógyászati célból alkalmazták, a francia királyné állítólag migrénes fejfájását kezelte vele. Ez a vélekedés igen elterjedt volt a korai használók és szószólók között, számos pozitív élettani hatást tulajdonítottak a dohányzásnak – ekkoriban a meggyújtás mellett leginkább orron keresztül szippantották fel a dohányőrleményt. Úgy gondolták, hogy a füst a levegőben terjedő baktériumokat elpusztítva akár még a szifiliszt és a maláriát is meggyógyíthatja. A 17. századig azonban a dohány nem mindenki számára volt hozzáférhető, a felső tízezer és az arisztokrácia kúrája és szórakozása volt, ám népszerűsége villámgyorsan terjedt, és lassan a tömegek is használni kezdték, ekkor már főként élvezeti okokból. Ez azonban nem nyerte el a gazdagok tetszését, a pórnépre leselkedő morális fenyegetésként kezdtek a dohányzásra tekinteni, ám ekkorra már igazi őrületté vált Európán kívül is, így hiába próbálkoztak, nem lehetett betiltani. A dohányzás történetét végig egyfajta paradox szemlélet kísérte: a társadalom egy része vademberektől átvett, erkölcsi romlást hozó primitív szokásnak tartotta, míg mások a modern, felvilágosult látásmód védjegyeként tekintettek a dohányzásra.

A dohányzó asszony: feslett nő vagy érzéki díva?

Minél szélesebb körben terjedt, annál kevésbé lehetett hallani az ellenzőket. A 19. században, a szivar elterjedésével valóságos státusszimbólummá, luxussá vált a dohányzás, az arisztokrácia tagjai szivarklubokban adtak egymásnak találkozót. Mindeközben a tömegek számára is kínáltak alternatívát, mégpedig a cigaretta megalkotásával, amely a nők között is egyre népszerűbb lett, bár ezért erősen stigmatizálták őket. A férfiak többsége nem nézte jó szemmel, sőt elfogadhatatlannak tartotta, ha egy nő dohányzott. Úgy vélték, csak a kicsapongó életet élő, léha nők, valamint a prostituáltak cigarettáznak. Charles Dickens megdöbbenve jegyezte fel 1846-ban – miután dohányzó amerikai és francia hölgyek társaságában töltött el egy estét –, hogy még sosem látott ehhez foghatót, korábban sosem találkozott cigarettázó nőkkel. A századforduló idején a modern reklámipar megjelenésével a dohánygyárak is felfedezték maguknak a füstölgő rudacskákban rejlő potenciált. Rájöttek, hogy a társadalmi jólét, erő vagy éppen férfiasság álarca mögé bújva – elég csak a néhány évtizeddel később Leo Burnett által megalkotott Marlboro Manre gondolni –, mennyire fellendíthetik a forgalmukat. Ezzel párhuzamosan a női dohányzás is egyre elfogadottabbá vált – hiszen ők is vásárlóerőt jelentettek –, titokzatos, érzéki felhőt vonva a hölgyek köré. Erre kitűnő bizonyítékul szolgálnak a kor filmcsillagai, Marlene Dietrich és Audrey Hepburn filmjeikben és azokon kívül is csábosan szívták a szipkás cigarettákat. A kemény férfiak, negatív karakterek szintén gyakran pöfékeltek a vásznon, Humphrey Bogartról nehezen lehet olyan képet találni, amelyen ne cigarettázna éppen.

Az orvostudomány fejlődésével azonban a dohányzás sem kerülhette el végzetét, a 20. század elején német kutatók mutattak rá először a cigaretta és a tüdőrák közti kapcsolatra, ezt tovább erősítették Sir Richard Doll néhány évvel későbbi, a British Medical Journalban publikált eredményei. Ekkor kezdődött meg az a dohányzásellenes kampány, amely – ahogy egyre szaporodtak az egészségügyi kockázatokat alátámasztó tudományos bizonyítékok – az utóbbi évtizedekben teljesedett ki igazán. Nemcsak a tv-képernyőkről kerültek le a dohányzó híradósok és a kizárólag dramaturgiai célból dohányzó színészek, hanem a való életben is egyre szűkebb teret engednek a dohányosoknak. Az már a jövő zenéje, hogy ezzel sikerül-e jelentősen javítani az egészségügyi mutatókat, mindenesetre biztos, hogy a dohányzás megítélését övező évszázados ellentmondás eldőlni látszik.

 Körösi Ivett