Mándy György (Budapest, 1913. augusztus 19. – Debrecen, 1976. május 30.) agrobotanikus, ökológus, egyetemi tanár, a biológiai tudományok doktora (1969).

Műszaki értelmiségi családból származott. Középiskoláit Budapesten végezte, majd a budapesti tudományegyetemen 1935-ben bölcsészettudományi doktorátust, 1939-ben pedig természetrajz-földrajz szakon tanári oklevelet szerzett.

Pályája

1935-től 1944-ig a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Növénytani Intézetében volt díjtalan gyakornok, tanársegéd, majd adjunktus. 1938 és 1940 között oktatott a közgazdaságtudományi karon is. 1944-ben nyilvános, rendkívüli tanárnak nevezték ki a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára. 1945-ben a főiskola beolvadt az újonnan létesített Agrártudományi Egyetembe, így egyetemi tanár lett a Kertészeti és Szőlészet Kar növénytani tanszékén, majd magántanári képesítésének elnyerése után, 1947-től ennek vezetője lett.

A sztalinizálódó egyetemi tanrendszer személycseréi miatt el kellett hagynia az oktatói pályát. 1950-52-ben az érdi Dohánybeváltó Vállalatnál (később Dohánykutató Intézet) kutató biológusi állásban dolgozott, 1952–1957-ben pedig az MTA vácrátóti Botanikai Kutató Intézetében vezető lett az élettani kísérleti és ökológiai osztályon.

Az Országos Növényfajtakísérleti Intézet 1954-es létrehozása után bekapcsolódott ennek munkájába is, mint szaktanácsadó. 1958-1961-ben a Délkelet-dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnél Iregszemcsén tudományos munkatárs volt, 1961–1970-ben pedig az Országos Agrobotanikai Intézet (Tápiószele) munkatársa, később osztályvezetője. Ilyen minőségében részt vett a Magyar Mezőgazdasági Múzeum agrobotanikai gyűjteménytárának kialakításában is.

1970-ben került vissza a katedrára, s haláláig a debreceni Agrártudományi Egyetem növénytani és növényélettani tanszékén tanszékvezető egyetemi tanárként működött.

Szerkesztette az Agrobotanika című folyóiratot és a Magyarország kultúrflórája sorozat 6. mintafüzetét.

Súlyos betegség után, 63 éves korában hunyt el.

Mándy György sírja Budapesten. Új köztemető: 103/11-1-14.

Munkássága

Az agrobotanika és a kísérleti ökológia területén ért el kiemelkedő eredményeket. Hazánkban a kultúrnövények fajtaalaktant és fajtarendszertant vizsgáló kutatásainak megalapítója és irányító művelője volt. Fiatal oktatóként írt jegyzetei és tankönyvei máig értékes segédanyagai a szakoktatásnak. Közreműködött Soó Rezső - Jávorka Sándor: Magyar Növényvilág kézikönyve I-II. kötetében a haszonnövények leírásában.

Munkájának egyik érdekes felfedezése az ún. „kis maximum jelenség”, melyet a növények csírázásélettana, vízforgalma, a levelek vízmegtartó képességének vizsgálata közben észlelt.

Kidolgozta a termesztett növények fenoökológiai kísérletének módszerét, mely lehetővé teszi a táji gazdálkodás számára a legmegfelelőbb fajták kiválasztását. 1969-ben akadémiai doktori értekezését e témában védte meg.

Részt vett (először szerkesztői megbízással) a „Magyarország kultúrflórája” című, az MTA Agrártudományi osztálya által megindított sorozat munkáiban. 1959. évi megvalósulása idején már nem került be a szerkesztő bizottságba.

1990-ben posztumusz Széchenyi-díjjal tüntették ki a növénytan területén végzett kimagasló tankönyvírói tevékenységéért, és a növényi rendszertan területén bevezetett új szemléletéért, amellyel nagyban hozzájárult a sikeres hazai növénynemesítés megalapozásához.