Emlékszem egy októbere, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a vendégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és Kissé nevetségesen eltűnt a szarvasetető irányában.

Ez az október minden más októbertől különbözött. 

Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. 

Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. 

Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért. 

Sejtettem, hogy minden összetartozik.

Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem.

Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, Kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem.

Óriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam. 

Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, Kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket.

Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. 

A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! 

Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében.

A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek.

Időnként köd szitált, ahogy illik. 

A golfmező pázsitja halványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. 

Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcuknak a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol. 

Senki nem akart semmit.

Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. 

A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. 

Volt valami századon kívüli ez októberben. 

Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. 

A világ elegáns volt és illatos.

De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus-forradalom.

Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.

Erre az októberre emlékszem most.

Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. 

Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. 

Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között.

Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is.

Marad a fájdalom és a világ.