“Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetőn, erdők felett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne valahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz.”

(A négy évszak)

-----------------

“A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngyvirág.

  De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos retekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogy az erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják, rád is hatnak, az emberre.

Tavasz van, tehát történik valami. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj nagy figyelemmel, tavasszal.”

(Ég és Föld)

----------------

“Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög,az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.

Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.

A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet.”

(A négy évszak)

-----------

“Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, a lucerna és bükköny között, s megálltam.

Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást – mit akarok én? – gondoltam. – Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?”

(Ég és Föld)