1923. február 6-án Londonban született Mary Leakey, a 20. század egyik leghíresebb régésze és antropológusa. A művészcsaládban világra jött Mary őskor iránti szeretete már gyermekkorában megmutatkozott: a hosszas franciaországi tartózkodásaik alatt előszeretettel másolt nagyfokú pontossággal sziklarajzokat és barlangfestményeket.

A lány antropológia, valamint régészet iránti rajongása felnőtt korában is megmaradt. Egy ideig archeológiát és geológiát hallgatott az egyetemen, majd a száraz ismeretanyag helyett inkább terepmunkára vágyott. Dorothy Liddellnek köszönhetően részt vett egy devoni ásatáson, mely során először nyílt alkalma elmélyedni a feltárások izgalmában.

Még élete párját is a „kollégák” közül választotta. 1943-ban egy könyvillusztráció kapcsán ismerkedett meg a családos Luis Leakey cambridge-i régészprofesszorral, akivel szinte azonnal szerelmi viszonyba bonyolódott. Miután kapcsolatuk nyílt titokká vált, Luis hatalmas botrányok közepette elvált az éppen várandós feleségétől és feleségül vette Mary-t, akivel évtizedekre szóló afrikai expedícióra indult.

Afrikai tudományos kutatásaikat azonban sokáig csak a nélkülözés és a szakmai elismerés teljes hiánya jellemezte. A Leakey házaspár munkáját csak az 1950-es évek végétől koronázta siker.

1959 nyarán, amikor a tanzániai Olduvai hasadékban hominidák maradványainak tömegeire bukkantak, nevük világszerte ismertté vált, és a vulkáni üledékes rétegben megbújt fossziliáknak köszönhetően Mary-t befogadta a tudós társadalom. Innentől kezdve nem csupán Luis Leakey felesége volt, hanem Mary Leakey régész.

A házaspár szakmai hírnevét csak tovább öregbítette az 1961-ben és 1964-ben ugyancsak az Olduvai hasadékban talált Homo habilis lelet.

Mary Leakey elszántságát és munkája iránti maximális elkötelezettségét mutatja, hogy az afrikai kutatásokat még a férje 1972-ben bekövetkezett halála után is folytatta. A több neves amerikai és angol egyetem által díszdoktorrá avatott Mary Leakey 1996-ban Nairobiban hunyt el.

Homo habilis

Homo habilis rekonstrukció

A Homo habilis (magyarul: „ügyes ember”) a Homo nembe tartozó faj, amelyet köznapi kifejezéssel az előemberek közé sorolnak.

A Habilis („ügyes”) fajnevet azért kapta, mert ezt a fajt vélték az első kőeszközkészítő emberfélének. Az egyik, korábbi tudományos vélemény az emberré válás zsákutcájának, kihalt alaknak tartja. Más vélemények a Homo erectus elődjét látják benne. Meave Leakey és Louise Leakey 2007-ben nyilvánossá tett kutatásai szerint viszont a Homo habilis és a Homo erectus 1,44 millió évvel ezelőtt kb. félmillió évet egymás mellett, párhuzamosan létezett más-más ökológiai környezetben. Legújabban felvetődött az a lehetőség, hogy a habilis utód nélkül kihalt mellékág, nincs köze a megelőző H. rudolfensis és a követő H. ergaster fajokhoz

Az első leleteket (állkapocs, agykoponya-töredékek és kézcsontok) Mary és Louis Leakey találta az Olduvai-szakadékvölgyben (Tanzánia) 1960-ban.

A Homo habilis maradványai mellett, ugyanazon rétegekben találták a legősibb, 2,3 millió éves kőeszközöket. Az Olduvai-szakadék, e jelentős lelőhely nevét alapul véve született meg az „olduvai-ipar” kifejezés.

A Homo habilisre már jellemző az egyszerű, formatartó eszközök célirányos készítése. A köveket összeütögették, és így törték kisebb darabokra. A kövekről leváló, apró, hegyes élű darabokat szilánkoknak, a középső részt pedig magrésznek hívják. A tudósok sokat kísérleteztek ezekkel az egyszerű eszközökkel, hogy megállapítsák, mire is lehet őket a legjobban felhasználni. A szilánkokat sokoldalúan lehetett alkalmazni. Az előember ezekkel tudta feldarabolni a húst, kivágni a csontot, lekaparni a bőrt, kihegyezni az ásóbotokat. De jól lehetett ezekkel füvet vágni is, amire az előembernek a fekvőhelye elkészítéséhez vagy a húsdarabok megőrzéséhez volt szüksége. A magrésszel az ásóbotnak szánt ágakat lehetett levágni, de arra is jó volt, hogy szétzúzzák a csontokat vagy feltörjék a koponyát, és elfogyaszthassák az agyvelőt.

Ezek az előemberek valószínűleg már ismerték az állatbőrből készített iszákokat, és talán az egyszerűbb védőtetőket is. Kelet-Afrikában találtak központi szállásokra utaló jeleket, ám a növényi anyagokból készített eszközök már rég elporladtak.

A Homo habilis étrendje a bogyók, növényi magvak, a gyümölcsök mellett kisebb hüllőket, tojást, madárfiókát, halat és rovarokat is tartalmazott. Egy ásóbot segítségével a Homo habilis még a kisebb emlősöket is kipiszkálta föld alatti üregeikből, és a növényi gumókhoz és gyökerekhez is hozzájutott. Ezenkívül pedig – a hiénákhoz, vagy a keselyűkhöz hasonló módon – megpróbálta megszerezni a nagyragadozók zsákmányából megmaradt dög maradványait is. Némelyik lelőhelyen egymás mellett fekszenek a kőeszközök és az állati csontok. Az ilyen helyeken valószínűleg közösen fogyasztották el a zsákmányolt állatokat. A Homo habilis életében a vadászat azonban csupán alárendelt szerepet játszott.